Szolgálat 67. (1985)

Tanulmányok - Jean-Marie Lustiger: „Szívem szerinti pásztorokat..."

közösségnek adják át. Franciaországnak hosszú ideig túl sok papja volt a saját szükségletei kielégítésére egyéb kereszténynek nevezett országokkal: Olaszország, Lengyelország, Spanyolországgal szemben. A hivatások bőségéből született meg a háború után a misszionáriusok kirajzása és különösképpen, a munkáspapi életforma. Mert csak azok települhettek át egyszerűen és szíwel- lélekkei hazájukból egy másik helyi egyház szolgálatára, akik már magukévá tették a szerzetesi szellemet. A szegénység, engedelmesség és tisztaság szellemében képesek voltak elszakítani magukat a közösségtől, amibe már begyökereztek.

A II. Vatikáni Zsinat dekrétuma óta (Presbyterorum ordinis), a papi szolgálatról és életről különösen Franciaországban, annyira a papság misszionárius jellegén volt a hangsúly, hogy néha döntő és lényeges elemmé vált. Sokakban így született meg a papi hivatás. Úgy akarták megélni az evangéliumot, hogy nyilvánvaló tanúi legyenek azok részére, akik nem ismerik, akik távol élnek tőle és szegények. Röviden: a missziós egyház apostolai akartak lenni. Ez a szemlélet csak az érdekmentes lelki odaadáson alapuló papi hivatás logikájában születhetett meg. A funkcionalista szemlélet sokkal inkább küld valakit egy közösség kizárólagos szolgálatára, mint az így értett misszióba. Hogy a latin egyházban felszínre kerülhetett és kibontakozhatott ez a lelki irány, az egész egyháznak kegyelem, amit nem utasíthat vissza.

Mindez feltételezi a nőtlenség megélésének bizonyos módját is. Meg vagyok győződve, nekünk nem mindig mondták meg, hogy a cölibátus mi mindent foglal magába. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akiknek kiképzése folyamán sokszor ismételték: „Nem vagyunk szerzetesek.“ Bár a papok kánonilag nem szerzetesek, bizonyos értelemben mégis az ellenkezőjét kell állítanom. Lehetetlennek tartom, hogy valaki nőtlenül és az ebben feltételezett tisztaságban eltévelyedés és csonkítás nélkül éljen, ha nem vállalja magára azt, amit a szerzeteseknek szoktunk tulajdonítani. Feltételezi ugyanis a kellő ihletet, készséget, az ima gyakorlását. S azt is, hogy papságunkat a mindentől megfosztó, de teljesen felszabadító engedelmességben éljük meg: visszaadva szabadságunkat Krisztus titokzatos teste szolgálatára. Csak ilyen alapon magyarázhatjuk meg a nyugati egyház állandó igyekezetét, legalább is a Tridenti zsinat óta, hogy megreformálja a világi papságot, valamint a „Szent Ágoston szabályá“- ból kiáradó tartós vonzóerőt. Ugyanis a nyugati papság állandóan abban a veszélyben forgott, hogy meg akart szabadulni a „szerzetesi“ állapottól, megfeledkezve a lényegről „túl magasra“ törekedett. A gazdagságból vagy a puszta hatalomból eredő elvilágiasodás környékezte. Fennállott a veszély, hogy a papságot karriernek, a világi előrehaladás útjának tekintsék. A látszat ellenére ez a veszély minket is állandóan fenyeget.

Hogyan is lesz a jövőben? Nem tudjuk. Ha Isten egyéb szükségleteket nyilvánítana ki, reméljük, hogy képesek leszünk felismerni és eleget tenni. De a dolgok mai állása szerint és mint Párizs érseke hiszem, hogy a hivatáskérdés

47