Szolgálat 67. (1985)
Tanulmányok - Jean-Marie Lustiger: „Szívem szerinti pásztorokat..."
szó szerint értelmezzük vagyis azokra gondolunk, akik a különböző szerzetes- rendek megszervezett életformáiban élnek. Úgy érzem azonban, hogy a gyakorlat igazi értelme sokkal általánosabb és alapvetőbb. Mert az Egyház nem szükségképpen szerzetes rendtagokat választ püspöknek, hanem olyan személyt, akinél hiteles isteni hivatást ismert fel: azaz, aki léte teljességét a szegénységben, nőtlenségben és engedelmességben az Isten dicsőségére szenteli. Mi, a nyugati, latin egyház tagjai ebben valami zavaró elemet érezhetünk, mert a „szerzetest“ kizárólag kánonjogiiag értelmezzük. Ezért, gyakran és sokan nem értik meg, hogyan felelhetnek meg „világiak“ azoknak a követelményeknek, amelyeket kánonjogiiag a szerzeteseknek tartunk fönn. Pedig tény, hogy nem egy férfi rend elsősorban (ha nem kizárólag!) „világi“, azaz nem papi tagokból áll! El kell tehát ismernünk, hogy a Szentlélektől sugallt lelki szükséglet vezeti a keresztényt, amikor Krisztus követése érdekében mindent elhagy. Ezt az adományt fejezi ki úgy, hogy lemond minden világi képességéről, és ettől kezdve Krisztust követi. Mintegy elővételezve tanúskodik annak az uralomnak a beteljesedéséről, amit Isten adott feltámadt Fiának. Az ilyen hivatás megvalósulhat az Egyház által jóváhagyott, szabályokkal rendelkező szerzetesi közösségekben. De a szerzetesi elkötelezettséget isteni hívásnak kell megelőznie. Ez pedig az Isten és az Egyház kizárólagos, ingyenes adománya. Ennek valódiságát ismeri el Isten kegyelméből az Egyház, ha a közösség élete megkívánja. Máskor pedig maradhat titkos, az emberek szeme előtt rejtett hivatás; meg lehet élni őket a normális életkörülmények névtelenségében is. Isten nem tartozik számot adni kegyelmeiről az Egyház jogászainak ... Ha tehát az Egyház a püspöki szentségben, az apostoli szolgálatban, az egyházi rend szentségének „fő“ szerepében (Krisztus mint Fej van jelen testében) akar valakit részesíteni, akkor választását az isteni kezdeményezésnek veti alá. Ő ébresszen előbb az egyes személyekben megfelelő hivatást és adjon kegyelmet, hogy helyes felelet születhessék a szívben. Nem következik azonban, hogy minden így meghatározott „szerzetes“ szükségszerűen kapott papi hivatást is. A szerzetesek között van ugyanis férfi és nő, tanult és tanulatlan, felelősségre alkalmas és magányos. Az egyház szabja meg tehát, hogy a kapott adottságoknak megfelelően kik alkalmasak a sajátos követelményekkel és különleges kegyelmekkel járó püspöki szolgálatra. Előzőén azonban feltételezi az éppen körvonalazott isteni hívást. Vessük fel tehát a kérdést: miért ragaszkodott az Egyház nyugaton és keleten az azonos és változatlan gyakorlathoz, hogy a püspökszentelést olyanoknak tartja fenn, akiket Isten már előzőleg nőtlenségre hívott meg? Ki-ki próbáljon megfelelni erre a kérdésre. Inkább illendő, nem pedig szükségszerű okokat találunk. Minden az okoskodás módjától függ. A lelkiség logikájában azonban erős hangsúlyt kap az a viszony, ami fennáll az egyházi szolgálat legfelsőbb foka és az Istentől az emberi szabadságban a Lélek által felszított adomány között. 37
