Szolgálat 67. (1985)
Tanulmányok - Teleki Béla: Pap az élet kohójában
tűk. Minden első pénteken közös misénk és áldozásunk volt. Utána gyűlés, vagy ha tetszik „felnőttek oktatása“. Igyekeztem tudatosabbá tenni a tagokat. Következő lépésként, szinte maguktól jelentkeztek a bizottságok: családi kiscsoportok, hitoktató, liturgikus, gazdasági szakosztályok.“ Persze kezdődhet a munka úgy is, hogy az Ordináriátus elrendeli, egy-egy espereskerület papsága kidolgozza a tervet... A tanulmányunk elején említet problémák viszont kerékkötők lehetnek és kísérthetnek. Mivel pl. egy-egy pap 2—3 plébániai közösség élén áll, okosan kell gazdálkodni erőnkkel — mondjuk. Ne legyen minden közösségnek Paszto- rális Tanácsa, a közös is megteszi. S mit érnénk el ezzel? Elvesztették a hívek saját plébánosukat, most eljátszuk Pasztorális Tanácsukat is. Nem, nem! Nincs kifogásunk a központi bizottságok ellen. De maradjanak meg bizottságaink a bázisban is. Ezeket irányíthatják esetleg azok a személyek, akik résztvesznek a központi tanácsok munkájában. így pl. a központi tanács egyik tagja vezeti a helyi Liturgikus Bizottságot, a másik a Családi Szakosztályt... Mindezt a megbeszélt irányelvek és a helyi igények alapján. Hamár ilyen kevés a pap, szállítsuk le az istentiszteletek számát — jelentkezik a következő kísértés. Kérdésünk: Leépítünk vagy felépítünk? Nem lenne célszerűbb inkább beiktatni pl. igeliturgiát, bibliaórát, szentségimádást... alkalmas laikusok vezetésével? Minden nap lehet minden templomunkban isten- tisztelet a megszokott időben. Mise akkor lesz, amikor a falu sorra kerül. Közben, ha mást nem, mondják el a hívek a kiszsolozsmát, rózsafűzért, kereszt- utat... Ehhez igazán nem kell nagy felkészültség. Sokat segíthetünk magunkon azzal is, ha a vasárnapi miserendet jobban beosztjuk, alatta minél több laikust alkalmazunk. Miért beszélné ki a pap teljesen a lelkét? Mennyit könnyít, ha a keresztelőket, esketéseket, esetenként még a temetéseket is összevonjuk. Egyes ünnepeket együtt ülhet több plébánia is, mint a búcsút, nagyheti szertartásokat stb. Mi történik azonban, ha „régi tömlőkbe, új bort töltünk“? Nem veti szét a szétszáradt anyagot s nem veszítjük el a kifolyó újat is? Minden bizonnyal! De miért maradna a ma papja „régi tömlő“, még akkor is, ha őszbe csavarodott feje? A jó papi közösség segíthet, hogy megőrizzük „örökifjúságunk“, önnevelésünk eszközei még: az önmagam és hivatásom állandó felülvizsgálása, az ima és elmélkedés, szüntelen viták paptársaimmal és laikus munkatársaimmal. Nem maradhatnak el a tanulmányi napok sem. Képzeljük el azt az orvost, aki ötven évvel ezelőtti tankönyvei alapján próbál gyógyítani és az akkori gyógyszereket írja ki betegeinek. Megkönnyebbülve gondolhatunk a régi mondásra: Türelem rózsát terem! Mekkora türelme volt Krisztusnak nemcsak a farizeusokkal, de követőivel, sőt apostolaival is. Milyen türelmes ma is hozzánk az Isten. Persze, hogy nekünk is sok megértésre lesz szükségünk, amikor paptársainkkal együttműködünk, de talán mégtöbbre, ha a laikusokkal igyekszünk apostoli művet alkotni. Egyet 25
