Szolgálat 66. (1985)

Tanulmányok - Puskely Mária: Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet

tam betegekhez, katekizmust tanítottam a dohánygyári munkások gyerekeinek. Hosszú barna hajamból 16 éves koromban építettem először kontyot, és kezdtem magam komoly felnőttnek érezni. 17 éves koromban beszéltem először édesanyámnak a kármelről. Persze hallani sem akart az ügyről, sőt a legszigorúbban megtiltotta, hogy a kolostorba betegyem a lábam. Eladósorba kerültem, egy jó házasság volt édesanyám minden kívánsága. Becsülte ugyan a szerzeteseket, na de miért éppen az ó lánya... ! Azt gondolta, az utazás majd jobb belátásra késztet. Bejártuk Franciaország nagy részét, megtekintettük a párizsi világkiállítást, eljutottunk a Pirreneusokba, hosszabb körutat tettünk Svájcban. Kimondhatatlanul szerettem a természetet. Leginkább a tenger bűvölt el.

Hogy mily gyönyörű, mérhetetlen, nem tudom kifejezni! Szeretem ezt a határok és korlátok nélküli horizontot! Mama és Guite alig tudtak kiragadni a szemlélődésből, azt hiszem, kicsit unalmas társnak tartottak.

Marseille-ben meglátogattunk egy óceánjáró hajót, engem borzasztóan érdekelt. Mama viszont iszonyúan félt, mert a kis bárka, amelyen odahajóztunk, nem volt valami biztonságos. Boldog volt, amikor ismét földet érzett a lába alatt, s egyáltalán nem osztotta a tenger iránti lelkesedésemet.

Legjobban a Grande Chartreuse-t csodáltam meg. Ha tudná, milyen szép a pusztaságnak ez az útja, milyen zöldek, dúsak az erdők ... Ez a legmélyebb magány, amelyről egyáltalán álmodni lehet. Az ember azt hinné, hogy száz mérföldre van a világtól, annyira el van veszve a vad kinézetű hegyek között. Nővérek egy kis zárdájában aludtunk, szemben a Chartreuse-zel, egy kis cellában, irgalmatlanul kemény ágyon, mivel a Grande Ghartreuse-ben a vezeklés szelleme uralkodik.

Édesanyám azt remélte, hogy a társas összejövetelek, teníszpartik, utazások során majd olyan ismeretségre teszek szert, amely egy biztos, jól megalapozott házassághoz vezet. Én meg bölcsen hallgattam.

Kb. 19 éves voltam, amikor kezembe került Szent Teréz anyánk A tökéletesség útja c. műve. Nem tudtam betelni vele. Egyrészt arra tanított, hogyan maradjak meg még hűségesebben szívem kis kamrájában, másrészt felismertem benne bizonyos élményeket, amelyekkel az imában Jézus már megajándékozott. Ugyanakkor erőt is merítettem a könyvből, hogy hűséges bizalommal várjak a kármelre. Ugyancsak ebben az időben olvastam az alig néhány éve meghalt Lisieux-i Teréz nővér önéletrajzát. Ha a „nagy“ Szent Teréz lelki anyám lett, a „kicsi" Terézt lelki testvéremnek tekintettem. Szórakozások, utazások, összejövetelek sokaságában éltem, de valójában már kármelita voltam. Jézus, a lelkemben lakó Szentháromság kötötte le figyelmemet. Soha nem voltam egyedül. Kötelezettségeimet természetesen nem hanyagolhattam el, ezért igen korán keltem. Hány gyufát kellett reggel eltűntetnem, mert éjszaka többször fölébredtem és megnéztem az órát! Nem akartam elkésni a Jézussal megbeszélt kora reggeli találkozóról. Mire reggel 7-re szentmisére mentem, a nap egy jó része már mögöttem volt.

1899. március 4-től április 2-ig a redemptoristák tartottak nagy lelkigyakorlatot Dijonban. Előkészületül - mivel külső vezeklésre nem kaptam engedélyt,