Szolgálat 66. (1985)

Tanulmányok - Weissmahr Béla: Mi a misztika?

len értelmet adó valósággal, akit Istennek nevezünk. Vagyis minden ún. vallási élménynek tartalmaznia kell azt, amit vallási tapasztalatnak nevezhetünk. Ez a vallásos hit alapja.

Hangsúlyoznunk kell ui., hogy a hit is egy bizonyos tapasztalaton alapszik. Annak, aki hisz, fel kellett ismernie meggyőződése igaz voltát. Ehhez a felismeréshez csak azáltal juthatott el, hogy legalább bizonyos esetekben „találkozott“ a feltétlen valósággal. Legalább azáltal, hogy megtapasztalta: hite képes egész életének egy mindent átfogó és feltétlen értelmet adni. Ebből persze már látható, hogy a hit tapasztalati bizonyossága másfajta, mint a közvetlenül érzékelhető egyedi dolgok empirikus bizonyossága. Az empirikus bizonyosságra először az jellemző, hogy akkor áll rendelkezésemre, amikor éppen akarom. Az érzékelhető tárgyak valóságát ugyanis mindig újra ellenőrizhetem, mihelyt szükségét érzem. Az empirikus tények bizonyossága továbbá olyan, hogy személy szerint nem érint engem. Ezért lehetséges ennél a „személytelen“ tárgyilagosság.

A hit alapját képező tapasztalat bizonyossága ezzel szemben nem idézhető fel akkor, amikor éppen igényem van rá. Nem is kényszeríthető ki, hanem ajándék jellege van. Olyan ez a bizonyosság, mint az, mely a sikerült személyes kapcsolatokat jellemzi: egy ember szeretetét nem tudom kikényszeríteni (ha ezt megkísérlem, már tönkretettem a szeretetet). Ezért a szeretet nem bizonyítható személytelen, és ilyen értelemben tárgyilagos ismérvekkel. Ennek ellenére a szeretetnek vannak csalhatatlan jelei. De ezek nem olyanok, hogy akkor állnak rendelkezésemre, amikor éppen jónak látom. A hit lényegéhez tartozik tehát, hogy akkor is kitart a hittapasztalat által megalapozott meggyőződés mellett, amikor a tapasztalat maga már elmúlt, amikor már csak emléke van jelen. Ezért mondja a zsidókhoz írt levél, hogy a hit „szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.“ (11,1)

A hittapasztalat természetéből következik az is, hogy az általa megtapasztalt valóság személyvoltomban, egzisztenciálisan érint, s ezzel mindig elkötelez és választás elé állít. Hűvös, a dolgokat érdektelenül szemlélő álláspont itt tehát nem lehetséges. Ha az ember a hitben jelentkező valóságnak nem kötelezi el magát (vagy ha nincs meg benne legalább a készség erre), akkor az itt lehetséges megismerés vagyis a hittapasztalat egyáltalán nem jön létre. Ugyanígy a személyes szeretetet is csak az tudja megtapasztalni, aki magáraveszi a személyes szeretet kockázatát.

A mondottakból érthető, hogy a hitélmény és a misztikus élmény között belső kapcsolat áll fenn. A legtöbb vallásos ember persze nem részesült felsőbb fokú misztikus élményekben. De azt valamiképpen megtapasztalta, hogy hite életének biztos alapot ad. Néha, talán a közösségi istentisztelet alatt vagy esetleg személyes imával kapcsolatban, megélt egy belső örömet és megindult- ságot, vagyis azt, amit a lelki írók „vigasztalásnak“ szoktak nevezni. Ez az álla29