Szolgálat 66. (1985)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Hit és tapasztalat

ún. „átlagkeresztény“ - mirólunk van szó, rólam, aki ezt írja és e sorok olvasóinak zöméről — lelki élményét nem szabad lebecsülnünk. Amikor szent Pál azt mondja, hogy „az Isten országa nem evés és ivás, hanem megigazulás, öröm és béke a Szentiélekben“, nem „eszem-iszomról“, nem tivornyázásról beszél. Arról szól, hogy az Isten országa nem a mózesi törvény étkezési (és rituális) szabályainak megtartásától függ, tehát nem valami fegyelmi szabályzat függvénye, hanem belső történés és élmény. Helytelen a „misztikus" és a „közönséges hivő“ olyan rideg megkülönböztetése, amely elfeledkezik arról, hogy a kegyelmével jelenlevő Isten megtapasztalása, mint ilyen, rendkívüli kegyelem és egyben mindannyiunknak felajánlott ajándék. Az a közvetlenség, amely a kegyelemből fakadó istenélményt jellemzi, nem öncsalás, a jóakaratú, kegyelemmel együttműködő keresztény hitéletében, hanem a személyes találkozás megélése az Istennel. Korunk racionalizmusa sokat ártott a vallásos ember önszemléletének. A biblia lapjain minduntalan arról olvasunk, hogy az Isten beszél övéihez. Ma alig hisszük, hogy ez velünk is megtörténik, nemcsak az emmauszi tanítványokkal, akik „szíve izzott, amikor beszélt“ hozzájuk Jézus útközben és kifejtette az írásokat (vö. Lk 24,32). Talán különösen hangsúlyozni kellene a „biblikus élményt“, az Isten szava olvasásakor megvalósuló élményszerű találkozásokat. Merjük keresni a sugalmazott szövegben hozzánk betérő élő isteni Szót, személyes Igét, azt az egy Szót, akire a szavak tarka sokasága vonatkozik.

A másik probléma ellentétes irányból merül fel. Sokan a karizmatikus mozgalom lendületében elfeledkeznek arról, hogy az élményt mindig korlátozzák a jelen „testi lét“ határai. A legmagasabbfokú istenélményre a patrisztikus hagyomány rendszerint három példát szokott felemlíteni: Mózes istenlátása, Illés találkozássá az Úrral és Pál elragadtatása a „hetedik mennybe“. Egyik sem azonosítható avval, ami a boldog istenlátás a mennyben (a középkori teológusok nyelvén: „visio beatifica“). Ezt a Szentírás következetességgel állítja az Ó és Újszövetségben egyaránt: „nem láthatja senki az arcom úgy, hogy életben maradjon“ (Kiv 33,20), és: „Istent nem látta soha senki“ (Jn 1,18). A rendkívüli istenélmények még az üdvtörténet nagy alakjai esetében is részlegesek: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk“ (1Kor 13,12). Ezek közé sorolja szt. Pál magát is. Beszélhetünk az istenlátás „határélményéről“, a mennyei vízió megközelítéséről, de nem szabad elfelednünk, hogy itt csak hasonlóságról, analógiáról van szó. Minden tapasztalati megismerés eszköze — mintegy közege — az öntudat vagy pontosabban a „tudatos önbirtoklás“, amely földi állapotunkban a testi lét korlátái miatt tökéletlen. A tér és idő határai között mozgunk, ezért sosem tudatosíthatjuk maradéktalanul a bennünk megvalósuló kegyelmi élet csodáját. így az élmény mindig az érzéki-fogalmi alapokból indul ki (a hit tényeit és tételeit veszi alapul) és ismét a fogalmakra, illetőleg képekre irányul. Ezt a kitűnőbb misztikus irók szinte önéletrajzszerű vallomásban mondják el. Szt. Ágoston, Nagy Szent Gergely, Szt. Bernát, Nagy Szt. Teréz stb. elsősorban azok, akiket foglalkoztat az élmény elmondása és leírása, mint szónokokat vagy

19