Szolgálat 64. (1984)

Tanulmányok - Békési István: Isteni kincs a törékeny cserépedényben

adásomkor két követelményt tűztem ki magamnak, mondotta később, s ezt min­dig betartottam: óráimon soha le nem ülök és soha nem használok jegyzetet. A régi vágású katolikus elemi és középiskolai kiképzést kapta: sok és gyö­nyörű verset, Shakespeare-i szakaszt kellett megtanulnia betéve, s ezért min­dig hálás volt. Egyszer mégiscsak cserben hagyta kitűnő emlékezőtehetsége. Írországban, az eucharisztikus kongresszuson beszélt és a hallgatóság nagy részétől jól ismert verset idézett. Észrevette, hogy az egyik sor kiesett a fejéből: „Tehát nekem kell megfogalmaznom!“ Olyan jól sikerült, hogy azt hitték, tetette magát, mintha nem emlékezne a versre, hogy így újat alkothasson. „Isten látja a lelkemet, vallotta be, abban a percben fekete fátyol szakadt rám; nem emlé­keztem a versszakra.“ Egyetemi előadásainak anyagát és széleskörű olvasottságának gyümölcseit könyvekben is kamatoztatni akarta. Több mint 60 műve jelent meg nyomtatás­ban, nem egy milliós példányszámban. Később pedig rádió és televízió elő­adásait terjesztették hangszalagon és video-kazettákon. Kétség nem férhet hozzá, hogy legnagyobb sikert televíziós adásaival ért el. Alig egy hónappal halála előtt járt II. János Pál pápa Amerikában. Az embereket könnyekig meg­hatotta a jelenet, amikor átölelte az akkor 85. évében járó, nyugdíjas érseket és nagy szeretettel ennyit mondott neki: Nagyon szépen írtál és nagyon szépen beszéltél a mi Urunkról és nagyon hűséges fia voltál az egyháznak. Életközelség, mélység és finomság jellemzi írásait, előadásait — írja róla egy könyvismertetés. A legidőszerűbb kérdésekre próbált feleletet adni, egy­szersmind az örök-emberi vágyak távlatait vizsgálta. Mondanivalóját a napi élet­ből, saját tapasztalatából vett példákkal szemlélteti. Itt kereshetjük sikerének első forrását. „New Yorkban, a St. Patrick székesegyházban prédikáltam — írja. A szokásos há­romórás nagypéntek délutáni elmélkedést, keresztutat és ájtatosságot vezettem. A végén előrefurakodik egy zilált hajú, zavart tekintetű, rendetlen és piszkos ruhába öltözött asszony. Hangosan szidni és átkozni kezdett engem. Miért jött maga a temp­lomba? — kérdeztem. Néhány erszényt akartam lopni — válaszolta. Sikerült? — Nem. A maga második mondata megakasztotta a kezemet. (A jobb latorról beszéltem az elmélkedésben.) De különben is mit vesztegetem itt az időt arra, hogy egy csuhással beszélgessek, úgyis föl fog jelenteni a rendőrségnek. — Olyannak lát, mint aki valakit is följelent a rendőrségnek? — Hát — mondotta az asszony —, aki olyan szépen tud verset mondani mint maga, talán mégsem jelent föl. — Elővesz egy piszkos borítékot, benne Iratok. Három társa bent van San Francisco mellett a St. Quentin szigorú fegy- házban, s őt is körözi az FBI. — Katolikus? — kérdezem. — Az voltam 14 éves koro­mig. — Meggyóntattam. Napi áldozó lett a St. Patrick székesegyházban. Anyagilag is én támogattam, mert munkát nem tudott találni. Pár hét után mondom neki: Szólnom kell a hatóságoknak, az FBI-nak, hogy tudok magáról. Beleegyezett. Elmentem a rendőr­ségre. Ugye keresnek valakit? — Férfi vagy nő? — Egy nő — mondom. A tisztviselő azonosítja. Odajár a St. Patrick székesegyházba, napi áldozó — folytatom. Monsigneur, maga többet tett érte, mint a bíróság vagy a börtön tehetett volna; hagyjuk nyugodtan. — Holtáig én tartottam el apró segítségekkel. Pár éve halt meg és megint nem veszett el a kincs, ami a kezünk ügyébe került, csak le kellett hajolni, hogy felemeljük.“ 53

Next

/
Thumbnails
Contents