Szolgálat 64. (1984)
Halottaink - Darabos László (Paptestvér) - Boros István Valér O. F. M. (Tisztelője)
DARABOS LÁSZLÓ (1907—1984) Darabos (Ditter) László Zágrábban született 1907-ben. Középiskoláit és a teológiát Pécsett végezte s itt szentelték pappá 1931-ben. Föpásztora 1973-ban püspöki tanácsossá nevezte ki, 1976-ban pedig a horvát nyelvű drávasztárai lelkészség vezetésével bízta meg püspöki biztos minőségben. Innét szólította magához az Úr 1984. március 4-én. Akik közelebbről ismerték, azok tudják, hogy nagy tisztelője volt Kis szent Teréz- nek. László pontosan tíz évvel később született, mint a kis szent meghalt. Teréz egyszer azt mondta: „Milyen boldogtalan lennék az égben, ha nem tudnék kis szívességeket tenni azoknak, akiket a földön szeretek.“ László azt kérte Teréztől, hogy fogadja őt testvérének. Úgy gondolom, megtette neki ezt a kis szívességet. Teréz a Kármelbe való belépése előtt felajánlotta magát a gyermek Jézus játékszerének. „Azt mondtam neki, hogy ne úgy bánjék velem, mint valami drága játékkal, amelynek a nézésével is beérik a gyerekek, hozzányúlni nem mernek. Hanem úgy, mint egy teljesen értéktelen kis labdával, amelyet ledobhat a földre, a lábával rugdalhat, felhasíthat, otthagyhat egy sarokban, vagy a szívére szoríthat, ha abban örömét találja. És Jézus meghallgatta kérésemet“ — mondja Kis szent Teréz. Kispaptársai feltekintettek Darabosra, mert mindig jókedélyű, imádságos, barátságos, az egyházi tanulmányokkal komolyan foglalkozó teológusnak ismerték. Mint káplán eredményesen működött. Felfelé induló szép papi élet körvonalai rajzolódnak ki diszpozícióiban. 1948-ban Egerágon plébános. Vendégszeretete közismert lett már ezen a helyen és ezt az erényt később sok nélkülözés közepette is gyakorolta. A celibátust hűségesen tartotta annak jeléül, hogy „egészen Krisztusé vagyok“, „akarom a mennyek országáért“. Amije volt, azt mindig megosztotta másokkal, nem akart kincseket gyűjteni. Egyszerű és szegény pap akart lenni. Aztán egyszeresek szaván fogták az égiek László barátunkat. 1952-ben káplán Pécsett. Földre dobták a labdát. 1955-ben a labdát „ki is lyukasztották“: László szolgálaton kívüli státusba került. Utána ismét káplán lett, majd egy kis faluban rövid ideig plébános, ahonnét egy még eldugottabb helyre került. 1964-ben pálfai plébános lett. A vegyesvallású községben, kevés hivő közt nagy odaadással végezte leikipásztori és liturgikus munkáját, úgy, mintha hatalmas tömegeket kellett volna gondoznia. Tizenkét évi működés után ismét költözött, ezúttal az egyházmegye legdélibb részébe, Dráva- sztárára, ahol horvát nyelvtudására is szükség volt. Pálfai hívei nem akarták elengedni különben is már idős plébánosukat és megkértek engem, hogy tolmácsoljam a püspöknél kérésüket. A püspök hajlandó volt a terven változtatni és behívatta Lászlót, ö azonban úgy gondolta, hogy ha egyszer kiadta a főpásztor a parancsot, akkor nincs azon változtatni való. A tiszteletet és engedelmességet ebben az esetben is késedelem nélkül gyakorolta. Az igazságot kereste, s ha megtalálta, aggályos hűséggel ragaszkodott hozzá és következetesen megvallotta mindenki előtt. Számosán jöttek el temetésére sok működési helyéről: több mint 120 pap mutatta be a püspökkel együtt az engesztelő áldozatot a pécsi Sz. Mihály kápolnában. A pálosok kriptájába temették. Paptestvér BOROS ISTVÁN VALÉR O. F. M. (1919—1984) Március 22-én a hirtelen változó idő okozta Valér ferences testvér, Erdély-hírű karnagy halálát. Igen nagy vesztességünk. 'Marosvásárhelyen, a ferencesek templomában volt kántor. Zenei hetek alkalmával sokat szerepelt. Rendkívüli élmény volt hallgatni játékát. Öt nevezték ki a kántorképző iskola zenetanárává. Olyan dalárdája volt, amelyben a falu ifjúsága együtt énekelt a képzősökkel. Liturgiájuk valósággal szárnyalt és szárnyra kapta a jelenlevőket is. Egy alkalommal Áron püspökúr Somlyón szállt meg. A dalárda szerenádot adott neki, a püspök szentképpel jutalmazta meg az énekeseket. Másnap az iskolában büszkén mutogatták, mit kaptak. Bennünk, botfülűekben kaján 103
