Szolgálat 63. (1984)

Halottaink - Dr. Gyulai László piarista (Fratres et amici)

rönköket hasogatva. Egyszer a betegektől jövet látta, hogy egy öreg néni ás a kertjében. Letette kerékpárját, kivette a kezéből az ásót, és felásta a kertet.

Prédikációiban érezni lehetett, hogy amit mond, azt éli is, szavainak megvan az aranyfedezete. Rendszeresen, vázlattal készült. Vallási, lelki témákban komoly volt és határozott, az »igen, igen — nem, nem“ embere. A Zsinat utáni fejlődéssel nehezen tudott megbarátkozni, inkább a negatívumokat látta és fájlalta benne. Határozott fellépése mögött sok érzékenység és valami gyengéd finomság is rejlett. Aki csak egyszer is látta misézni, el nem felejthette azt az áhítatos, szinte riadt kegyeletet, ahogyan az oltáron jelen levő Úrral bánt.

1978-tól szinte szakadatlanul betegeskedett. Súlyos hörghuruttal kezdődött, ami vagy 3 évig kínozta, és szíve is megsínylette. Éjszakákon át köhögött, fulladt. Ekkortájt írta ki a könyvespolcra egy cédulára: „Ne ígérj magadnak hosszú életet“ (egy temetési énekből). Később a cédulát levette: „Erre nem kell emlékeztetni, most már érzem.“ 1983 februárjában haldoklóhoz hívták. Elesett, eltört a könyöke. Hat napon át így végezte teendőit, míg végül a kórházban csavarral illesztették össze a törött csontokat. Némán tűrte. Közben egy rosszul beadott injekció következtében vérömleny jelentkezett. Attól kezdve a karral már senki sem törődött, a csavar is benne maradt. A vérömleny többszöri felvágása és kezelése — érzéstelenítés nélkül — újabb alkalmat adott roppant önfegyelmének bebizonyítására. Azt mondták neki, fogja meg a műtőasztal vasát, azt el is szabad görbíteni . . . Több, mint két hónapig tartott a kínlódás. Ezekben a napokban mondta, és többször megismételte: „Az én feladatom már csak az, hogy megtanítsam a híveimet, hogyan kell keresztény módon tűrni, szenvedni és meghalni.“

Igénytelensége megnyilvánult a kórházban is. „Ha a szegény embernek jó, nekem is jó“ — mondta az ellátásra. Többször mondták a betegek, hogy mindenki kiöntötte a levest, de a pap bácsi utolsó cseppig megette. Csak orvosi intésre fogadott el hazulról pótlást, de igen szerény keretek között.

Hozzátartozóit csak ritkán látogatta, részint lelkiismeretességből, részint objektív okokból. 1983 szeptemberében tudatosan búcsúzni ment haza. Két hét alatt — hogy munkahelyén csak egy vasárnap kelljen helyettesíteni — végigjárta a családot. Már csak ülve tudott aludni. Hazaérkezése után azt írta: „A munkából nem lehet kiállni, csak kidőlni.“ Újabb bevérzés miatt kórházba kellett mennie, onnan nagy fájdalmakkal, de javulás nélkül tért haza. Advent első vasárnapján mondta utolsó szentbeszédét, nov. 28-án misézett utoljára. Dec. 1-én jelezte, hogy elkészítette testvérei számára a haláláról szóló értesítést, de csak utána küldjék el. Nem akarta, hogy törjék magukat az úttal és a temetéssel. Látva, hogy a munkát már nem bírja, azt mondta: most már ráér, hegedülni fog. Fel is húroztatta hegedűjét, de játékra már nem került sor. A derű, a jókedv most sem hagyta el. Mosolyogva, jóságosán beszélt környezetével. A plébániai nővérrel rendbehozatta asztalát, szobáját: készült a közeli halálra. Apró följegyzések mutatják: már évek óta olykor úgy érezte, nem éri meg a reggelt. Dec. 6-án írja: „Megteltem vízzel. Nincs menekvés. Istenem, légy irgalmas szegény lelkemnek! Szent Miklós püspök! ajándékozz meg egy ici-pici trombózissal!!! — 5.20 ébresztő. Szt. Miklós cserben hagyott.. . talán a Szeplőtelennek jobb szíve van.“ 8-án reggel ezzel fogadta a nővért: „Én ma meghalok.“ — „Ezen a szép napon?“ — „Igen, ezen a szép napon.“ 8 órakor áldozott, kevéssel utána leírta élete utolsó mondatát: „Szűzanyám, ha szeretsz, küldjed a halált, minél gyorsabban.“ Mária meghallgatta: délután csendesen, haláltusa nélkül elaludt. „Jézusomnak kegyelméből már elértem végemet! . . . Beteljesedett. Aki szeret, ne sirasson. Csak imádkozzék értem!“ — írta halotti jelentésében.

Dec. 11-én, advent 3. vasárnapján plébániatemplomában ravatalozták fel. A szatmári püspöki helynök temette, hívei sokaságának mély részvétével, a piarista sírboltba. Utolsó erejéig kitartott lelkipásztori megbízatásában. Halálával megszűnt a piarista jelenlét Nagykárolyban: egyházmegyés plébánost neveztek ki utódjául.

97