Szolgálat 63. (1984)
Halottaink - P. Ambrus Pál SJ (Hevenesi J.)
Kevés szóval, higgadtan, válaszolt — és főleg cselekedett. Orvosságtól reverendáig, pápai áldás kieszközlésétöl pénzsegélyig mindent küldött. „Ideje volt vatikáni bélyeg- gyűjtők kérésére válaszolni“ — jegyezte meg Msgr. Zágonról írt nekrológjában; nos, neki is volt ideje. Szentképek, pápaképek sosem maradtak ki leveleiből. A Szentatya útjairól képes beszámolókat küldött, olasz folyóiratokat fizetett elő, könyveket postázott, — nem utolsó sorban a magyar szemináriumokban az általa küldött könyvekből tanultak a papnövendékek. 1977 végén, a szentté avatási kongregáció akkori prefektusa, Msgr. Bafile egyenes kívánságára elvállalta a postulátorságot dr. Batthyány-Strattmann László boldoggá avatási ügyében. Sokat tett ezen a téren is. Közbejött azonban a kongregáció újjászervezése, az ügymenet átalakítása. Mire tisztába jött az új kívánalmakkal, s nekiszánta magát a rá váró műveleteknek, ereje felmondta a szolgálatot. Már 1978 tavaszán baljóslatú hangok csendülnek föl egy levelében: „Annyi ember dőlt ki ismerőseim között az utóbbi 2—3 évben: miért is kell annyira rohanni a halál ill. a munkaképtelenség felé? Ilyen gondolatok háborgattak. Kislelkúség? vagy agyon- hajszoltság?“ Utolsó idejében ismételten a szívére panaszkodott. Az orvosok nem találtak aggodalomra okot, még sítúrára is elengedték volna. Q sajnos jobban tudta. Nagyhéten kórházba vonult. Itt érte a kettős infarktus, amihez tüdő- és mellhátya- gyulladás is járult. Ez az utolsó 50 nap a végső tisztulás iskolája volt. „Az Atya akaratának való fiúi alávetéssel fogadtam el halálomat" — mondta egy látogatójának. Állapota sokáig válságos volt, majd kezdett javulni, már rövid látogatásokat is megengedtek. Fáradt szíve mégsem bírta: június 5-én érte az utolsó, halálos roham. A vatikáni német (teuton) temetőben helyezték nyugalomra a következő napon. Idézzük búcsúképpen a papi hivatásról szóló néhány mondatát egy rekollekciós szentségimádási órából: „Mi, gyarló és törékeny edények, a Te kegyelmed hordozói vagyunk abban az életfeladatban, ami a mi különleges osztályrészünk, hogy építsük itt a földön a Szentlélek templomát, hogy közreműködjünk a Te testednek kialakulásában, és hogy a Te igéiddel egybegyújtsük az Isten népét. Elismerjük, mély imádással, hogy mi csak eszközök vagyunk a Te kezedben.“ Jó eszköz volt. R. P. AMBRUS PÁL SJ (1895—1933) 1895. okt. 20-án született a jámborságáról híres Jászságban, Jászapátiban, egyszerű, vallásos, szúcs^kisiparos családban mint tizedik, utolsó gyermek. Gyenge testalkata miatt csak a hatodik elemi után lehetett gimnazista: a jezsuitáknál, Kalocsán. Az V. o. után innen lépett be a nagyszombati noviciátusba 1913. júl. 30-án. Két év és a fogadalomtétel után Kalocsán tanult tovább és érettségizett. A háborús körülmények miatt ugyanott végzett két év bölcseletet 1919-ig, majd magiszterkedés után a harmadikat 1922/23-ban Szegeden. A teológiát Innsbruckban végezte: itt Paolo Dezzát volt módja megismerni, akit mint kiváló skolasztikust élénken megőrzött emlékezetében. Harmadik próbaéve után latin—görög szakon tanult az egyetemen 1928-tól 31-ig, közben 1929. febr. 2-án letette utolsó fogadalmát. Tanár volt 1931—43-ig Kalocsán (közben rektor is hat évig), 1943—48-ig Pécsett. Itt a rendi kisszeminárium, az Ignatianum vezetője lett. Az államosításkor Kaposvárott induló rencfházunk főnöke és templomigazgató. Egy év múlva Kalocsára került, hogy az ott működő egyházmegyei kisszemináriumban tanítson. 1950 őszén Nagykapomakon lett káplán, de megvonták működési engedélyét. Ekkor testvérbátyjához költözött Jászdózsára, s ott csendesen bekapcsolódott a templomi életbe és a beteg hívek gondozásába. Képzeljük el magunknak a gyenge testalkatú, fiatal szerzetestanárt, akit mint pré- zest az Úrinök Mária-Kongregációja, ez a bizonyára kritikus szemű társaság is mélységesen tisztelt Kalocsán. Nem a fellépése miatt, amely — hunt védőszentjéé, Szent Pálé — igénytelen és félénk volt, hanem mély hite, már fiatalon is megmutatkozó 93
