Szolgálat 63. (1984)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: Emmanuel Mounier hite és hősies humanizmusa
misztika a mechanikát hívja“ (1,418). És Mounier még hangsúlyozza: nem elég azt állítani, hogy a haladás kétértelmű (vagyis lehet helyes jelentése is), hanem a teológussal (L. Malevez-t idézi) azt kell állítanunk: a technikai és társadalmi haladás „a teljes Krisztus benső szempontja, általa alakul lassan, titokzatosan az új ég és az új föld“. (1,418) Jegyezzük meg: Malevez itt Teilhard de Chardin gondolatát teszi magáévá. Mounier haladáshite sokban azonos Teilhard optimizmusával, de ugyanakkor különbözik is tőle: „tragikus optimizmus“. Filozófusunk főleg a II. világháború rettenete, Hirosima és a koncentrációs táborok barbársága tapasztalatából kiindulva módosította szemléletét. Ha tovább élt volna, bizonyára elhatárolta volna magát bizonyos francia progresszizmus- tól, az Esprit későbbi irányától is. Ö maga más égtájakon kereste volna a történelem értelmét, mint a baloldali katolikusok. 3. Lelkiség — hősies hit Mounier nemcsak írt és beszélt a keresztény humanizmusról, a perszona- lizmusról, az igazságos társadalmi rend követelményeiről és a testvériségről, hanem elkötelezte magát a harcban, az apostolkodásban. Rá is alkalmazhatjuk azt, amit ő Péguyről állított: „Nem tűrte volna, hogy valaki szétválassza benne a gondolkodót és az embert.“ Ez áll Mounier lelki életére, megélt kereszténységére is. Mint keresztény igyekezett megvalósítani az evangéliumi lelkiséget, hogy „Krisztus kortársa“ legyen. Amikor Mounier-ról beszélnek, gyakran hangsúlyozzák politikai elkötelezettségét, összeütközéseit, felelősségvállalását, azt, hogy „kezét a tésztába tette“. Ezt joggal teszik. De megvan a veszélye annak, hogy elfelejtik: „ha a lelkit elvágjuk horgonyaitól, csak e brutális világ libegő szegélye marad ... Ez már a lelki élet sterilizálása“ (I, 495). Ezt hangoztatta Mounier a harmincas és negyvenes években. Azóta, az utóbbi évtizedek során viszont arra kell figyelmeztetni a politikai cselekvésbe vesző keresztényeket, hogy a politika elvész, ha nem kapcsolódik az abszolútumhoz. „Az abszolúthoz való vonatkozás nélkül az elkötelezettség öncsonkítás, a kétségbeesés és az öregedés fokozatos megszervezése“. Ezzel szemben: „az abszolút távlatában még a kötelező elszakadások is a lét nagylelkűségének felajánlott áldozatok lesznek“ (III, 200). Mounier gyakran ismétli Kierkegaard szavait: „a kereszténynek Krisztus kortársává keli lennie“ a hitben. Állandóan őriznie kell szívében az ember méltóságának emlékét, óvakodva a világból való elmeneküléstől, tudatosítva azt, mire hívta meg Krisztus. A keresztény lelki energiái a felebarátra összpontosulnak, aki Krisztus szentsége. Csak így valósíthatja meg hivatását. Utánozni, követni azt, aki teljesen megvalósította emberségét: a Názáreti Jézust, akit Krisztusnak vallunk. Az Isten képére teremtett ember Krisztusban szerzi vissza az isteni hasonlatosságot (vö. Ili, 48). Krisztus az emberi rendben'elérte a maximumot, akarata teljesen egybeesik az Atyáéval, megvalósítja a szeretetegységet, amelyet az Atya beteljesít a dicsőséges feltámadásban. „A keresztényt nem az idő 44
