Szolgálat 63. (1984)

Tanulmányok - Giny Kranenburg: Miért vagyok az Egyházban?

hogy Jézus Krisztus ugyanaz mindig és mindenütt, de szolgálatának, követésének színe, íze, módja bizony nagyon is különböző tud lenni. Ezek a színbeli különbségek, más hangsúlyok már tudatosan irányították figyelmemet az Egyházra és a Misztikus Test egységének jelentésére.

Eljött az idő, amikor XXIII. János pápa tágra nyitotta az Egyház ablakát. Omlott be a lélekújító levegő. Az egyház népe teli tüdővel szívta magába az üdítő illatot. Itt Hollandiában talán épp azért lélegzett fel mindenki olyan intenzitással, mert a katolikus emancipáció történelmileg rövid korszakában nagyon is hermetikusan volt elzárva minden ablak, minden rés.

A hatvanas évek, forrongása, lelkes „szellőztetése“ közepette újból és újból azt gondoltam: „hiszen én nem abban az egyházban nőttem fel, nem abban nevelkedtem, mint amelyet most olyan hevesen kritizálnak!“ Az a légkör, amelyben az én generációm nőtt fel, meleg volt, megértő, utat mutató, de nem kényszerrel sújtó. Igaz ez? lehetséges ez? állhatnak-e fenn ilyen különbségek ugyanannak a hitnek, ugyanannak a tannak, ugyanannak az evangéliumnak megélési módjai között? Ha így van, mi lehet az oka? Keresni kellett a feleletet.

Hogy a száraz tanítást hogyan tudjuk gyümölcsöző életté érlelni, abban nagy szerepe van egy nép lelki alkatának, történelmi fejlődésének, kultúrájának, társadalmi helyzetének. Hiszem, hogy a mi magyar lelkiségünk könnyebben talál rá a lényegesre, az igazán fontosra a száraz betűk, hittani tételek, paragrafusok, kis és nagybetűs törvények és tanácsok között. Mi nem csak tanultuk a hitet, de iskoláink légköre, tanáraink, vezetőink személye megadta a példát, megmutatta az utat, hogyan lehet a tanítást életté tenni.

Nemsokára mindenfelé kis körök alakultak, amelyekben a hívek szabadon és kritikusan próbálták hitüket megfogalmazni. Gyakran úgy véltem, hogy „hittani tudásommal“ a „helyes“ válaszok birtokában vagyok. Kívülállónak éreztem magam, kívülről figyeltem a fejlődést. De a benső tűz, lelkesedés, őszinte neki- állás, amellyel a zsinat friss levegőjét „mellre szíva“ új lehetőségeket, hitelesebb megélést kerestek és találtak olyan sokan, meggyőzött. Eltűnt a kőtömbökből épült kolosszus! Tagja lettem az „útban levő vándorló népnek", amely életútján keresi az Isten elképzelése szerinti ember kiteljesedését.

Az ökumenikus kapcsolatok, beszélgetések évei következtek. Ebben a légkörben, amelyben még nem is olyan régen a tiszteletes úr átment az utca másik oldalára, hogy ne kelljen a plébánosnak köszönnie, meglepő érdeklődéssel özönlöttek felénk, katolikusok felé a kérdések. Mennyi előítélet, mennyi félreértés élt az emberekben! Felejthetetlen emlékem, amikor a gyónásról beszélgetve valaki azt mondotta: — így elmagyarázva, hogyan is értelmeztük, éltük meg mi katolikusok a bűnbánat szentségét, nemcsak megérthetővé, de elfogadhatóvá tette szemében ezt a szentséget —. Mi is megismerkedtünk protestáns testvéreink hitével, Jézus Krisztusra, az Úrra és a Szentírásra központosuló megélésükkel. Ez felismerhető volt. Tanultunk egymástól. Ekkor csendült fel bennem a kérdés: miért maradok én az egyházban. Erre felelni kellett.

32