Szolgálat 63. (1984)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Egyházszeretet

együtt törekszünk a szeretetre. Nem azt akarom mondani persze, hogy nincsenek viták, nincsenek ellentétek. De ezek nem fajulnak gyógyíthatatlan szakadássá, mert van egy közös forrás, amelyből mindnyájan iszunk és élünk: Jézus, aki szereti az egyházat, szeret minket. Mert mi vagyunk az ő egyháza. Nem épület az egyház, nem is szervezet csupán, nemcsak püspökök, papok, szerzetesek gyülekezete: az egyház mi vagyunk, gyarló, de hivő keresztények, akik körülveszik Krisztus asztalát. Itt, a misén lesz az egyház mindig újra egyházzá, görögül-latinul „ecclesia“-vá, vagyis az Isten szava által összehívott (ek-kaleo) emberek gyülekezetévé, akik egy hittel, egy reménnyel, egy szeretettel eszik az Isteni Ige, Jézus Krisztus testét és isszák értünk hullatott szent vérét, hogy Jézus bennünk éljen és mi őbenne, és hogy az az élet, mely az Atyából a Fiúba árad, tovább áradjon mibelénk, és mibennünk is örök életté váljék (Jn 6,56-58).

Ázsiai tapasztalatok

Persze az ilyen tapasztalatok nemcsak Japánra szorítkoznak. Sokszor jártam apostoli munkában más országokban is. Több ízben voltam Koreában. Dél-Korea ma az egyház nagy fáján a legrohamosabban növekedő ág. Tavaly is 140 000-rel emelkedett a katolikusok száma, úgyhogy már 1 800 000-en vannak. Zsúfoltak a templomok, papneveldék, szerzetházak. A pusani székesegyházban tartott előadássorozatomra 1200 hivő sereglett össze. Tolmács segítségével beszéltem nekik az egyházról. Szemük állása, arcbőrük színe más, mint a fehér emberé, de „szívük olyan, mint az enyém". Az előadás utáni tapsvihar nem nekem szólt, hanem Jézus evangéliumának, hiszen csak azt mondtam nekik. Szinte valamennyi japánul írt könyvemet lefordították koreaira, és sokan olvassák. Mennyi „ismeretlen ismerősöm" van a világon! És mindez azért, mert van Jézus, van egyház.

Négyszeres, egy—egy hónapos tanárkodásom egy vietnami egyetemi papneveldében most már régi emlék, de felejthetetlen marad. Mint Magyarországról ideszakadt, Japánban működő pap, franciául magyaráztam nekik az egyháztant, kegyelemtant és más hittudományi tantárgyakat, de a nemzetiségi és nyelvi különbség nem volt akadály. A környezet szokatlan volt: eukaliptusz-fák rezgették a kertben függőlegesen álló leveleiket, bizarr formájú, színpompás orchideák virágzottak, egy éjszaka bódító illatot árasztó bokor mellett mentem el minden reggel a kápolnába az éj sötétségéből pillanatok alatt nappallá változó trópusi hajnalban, de ott már várt a 120 kispap, zengett a lágy vietnami szentének ajkukon, és együtt járultunk az Úr asztalához. Sokszor gondolok most is rájuk, és kérem a „tiszta Pásztort", hogy most már ő viselje gondjukat.

Még folytathatnám sokáig, saját élményeim vagy barátaim élményei alapján, az ázsiai egyházról való beszámolót. Az evangélium szociális követelményeit újra felfedező Fülöp-szigeti szegények egyháza; a régi l-cínai bölcsességet felértékelő és a kereszténységgel egybeolvasztani törekvő taiwani egyház; a sok

9