Szolgálat 62. (1984)
Eszmék és események - Missziós levelek Ázsiából
Mi bezártuk a kisbabák otthonát, de nyitottunk egy kollégiumot szegény katolikus falusi lányok számára, akik szeretnének valami oklevelet szerezni, amivel később munkát kapnak, de a szüleik nem engedik meg, hogy késő este járjanak haza. Ha tudják, hogy a lányuk a nővéreknél van, akkor megnyugszanak. Ez kicsit nehéz lesz, ugyanis már két helyen be kellett zárnunk ilyen szállást, mert a kapuban mindig ott ült a sem- mirevaló fiatalság. De itt a rendőrök igen közel vannak hozzánk, és segítségünkre lesznek, ha valami fog történni. Legutóbb is hoztak hozzánk két kisbabát, ezeket elhelyeztük a közeli Szt. József kórház bölcsődéjében. Oda csak gyógyíthatatlan betegeket és kisgyerekeket vesznek föl. Főnöknő anyánk és én mentünk velük. Én ott maradtam egy hétig, úgy mondták, hogy pihenni, de ki tudna pihenni, amikor láttam, hogy a nővéreimnek a fejük búbján felül a munka, segítettem, amit csak tudtam. Egy hét múlva a fönöknő anya azt mondta: „Sr. Györgyike, visszaviszem, mert nem akarom látni többé, hogy egy 84 éves nővér itt dolgozzék, mint egy 25 éves fiatal.“ Tehát jobb az engedelmesség, mint az áldozat. — így nem vesztettünk semmit, és a kis ártatlan lelkek is nyertek, mert a nem kell kis csecsemők, akik hozzánk kerülnek, nem lesznek eladva mint az állatok, és ha az Úr Jézus életet ad nekik, megtalálják a jó örökbefogadó szüleiket. Én is nagyon rosszul kezdtem az 1984. évet, január hónapot a kórházban töltöttem, a szívem adott elég kellemetlenséget. Két napig mozdulatlan voltam, feladták a betegek szentségét, és várták, hogy mikor repülök az örök otthonba, de a sok ima visszatartott. Febr. 2-án visszaszállítottak a zárdánkba, egy hónapot adott a doktor pihenőre, most már azon is túl vagyok, és hálát adok az Úr Jézusnak, hogy tudok járkálni, ha bottal is. A bal szememre már régebben nem látok semmit, kérek imát, hogy az Úr Jézus őrizze meg a jobb szememet, de ne az én akaratom legyen meg, hanem az övé. Sr. Mária Györgyike Aziz Bhatti Rd. 242 Rawalpindi, W. Pakistan + Ha későn fog is odaérni levelem, hálás szívvel jövök boldog, szent, örömteljes karácsonyi ünnepeket kívánni, legalább a folytatását, amiben a .Szolgálat* is igazi .szolgálatot“ tesz. Kettőset, mert hozza az Úr Jézus szavait és vele a magyar szót, ami szintén nagy öröm. Ez évben magamra maradtam. A másik két nővér fönt ragadt a libanoni hegyek között. No de ez is áldozat a missziós életből. Most érzem csak, milyen kemény az egyedüllét: senkivel szót váltani, megosztani hírt, levelet, örömöt, bánatot. Sr. Adelaide ide van szánva, mert fönn a libanoni hegyek között nagy a hideg, amit ő nem bír ki. De nehéz mozdulni a mai körülmények között. Sr. Giuliana pedig le van kötve az iskolával. Én? A jó Isten rabja vagyok, kis tolókocsimban, egy igen jó ápoló Nővérkémmel. Amit tudok, varrással, stoppolással én is hozzájárulok a munkához, de a mozdulatlanság nehéz, lábaim használhatatlanok, pedig sok gyógyszerrel próbálják javítani. Fiat voluntas Dei, amíg ö akarja. Más testvérkék oly sok szépet írnak apostoli munkájukról, én nem tudok erről írni semmit. (Hát az imádság és az áldozat, k. Nővér? Szerk.) Nemrégiben volt egy kis versecske egy elhunyt falusi paptestvérról, amit úgy szeretek elmondani: .én csak az Isten kis tilinkója voltam ...' Hát így akarok lenni és ennek lenni én is, mert mást nem tudok tenni, amíg a Jó Isten itt hagy. (Egy későbbi levélből:) A jó Isten úgy intézte, hogy az egész Nagyhét valóban nagyhét lett számomra, ágyat őrizve, még most is alig vagyok rendben. De a tegnap este váratlanul érkezett húsvéti kis könyvcsomag oly jót tett, és kipótolt mindent. E héten ideérkezett az én jó társam Libanonból, ahol nem bírta már a .zajt“, s áthelyezték, így ketten vagyunk, ö az én iskolatársam, gyermekkorom óta együtt voltunk. Négyen jöttünk le Olaszországba, jó lelkiatyánk tanácsára, Segítő Szűz Leányainak, és boldogok 78
