Szolgálat 62. (1984)
A szeretet hálója
A SZERETET HÁLÓJA II. János Pál így jellemezte a keresztény családot. Fűzhet-e össze mélyebb és tartósabb kötelék a hitvesi, anyai-apai és gyermeki szeretetnél? A családban tapasztaljuk meg, hogy mit jelent a test-vér-i kapocs. Ott csírázik ki minden egyéb emberhez méltó személyes viszony magja, ott érintik meg szívünket az isteni, örök szeretet első sugarai, visszfényei. A meghitt, boldog családi kör hihetetlen energiaforrás, minden áldozatra képesít, kárpótol ezer külső vereségért. Gyökerét, a házasságot Krisztus külön áldásával, szentségével öntözi. Az egész társadalom értékskáláját mérhetjük fel a családról alkotott felfogásában. Becsben tartja? óvja, fejleszteni akarja éltető összetartását? Vagy — minden látszat ellenére — magasabb trónra helyezi az önző, önkényes érdeksikert, az élvezethajhászást, a teljesítményt? A legbensőbb közelség alkalmat nyújthat a legfájdalmasabb súrlódásokra, a leggyengédebb érzelmekkel való visszaélés a legkeserúbb csalódások szülője lehet. A szeretet hálója szétszakadhat. A kiengesztelődés, a megújulás helyébe a rombolás, a menekülés léphet, a családi melegségre vágyó ember kielégületlensége az ellenkező végletbe csaphat át: már nem hisz és nem remél semmiben, s gyakran cinikusan tör mások boldogságának szétzúzására. A szeretet hálóját emberi szíveknek és kezeknek kell fonni, de csakis Isten kegyelméből képes erejét, rugalmasságát megőrizni. Állandóan fejlődnie kell, hogy a változó körülmények között védő, összetartó, ne pedig fojtogató vagy üres szerepet töltsön be tagjai számára. Joggal sürgeti tehát II. János Pál a keresztény családokhoz intézett apostoli buzdításában: Család, légy, ami vagy. Szeretet hálója, légy igazán azzá! Minden keresztény családnak erre kell törekednie. Neki kell kovászként hatni a társadalomban, hogy a pillanatnyi önzés és kielégüléskeresés helyett a másik felé való megnyílás, a hitvesért és gyermekekért vállalt áldozat, az életre elkötelező húség uralkodjék a szívekben. Központi helyet kell, hogy kapjon a család sorsa a mások boldogságának gondozásával, a testvérek lelki szolgálatával megbízottak életében is. Nem múlhat el nap, hogy a lelkipásztor meg ne kérdezné saját magát: mit tettem ma hitközségemben, környezetemben az egyház élő sejtjeiért, a családokért? Hozzáférhető szavakkal hirdettem nekik a krisztusi ideált? Erősítettem a kisgyermekkel, öregekkel bajlódókat? Mellette álltam a már-már szakadozó hálóknak? Küzdöttem, hogy mindaz távol maradjon a családoktól, ami káros és vészes lehet szentségi küldetésük megvalósítására? 3
