Szolgálat 62. (1984)
Tanulmányok - J. Nourissat: Néhány eszköz az elvált és újraházasodott keresztények szolgálatára
ségi hitnek ez a növekedése nem igazságtalanság, nem utópia és nem is embertelenség. Találkoznak a békével, és ezen az áron megélhetik. Maguk a gyermekek is gyakran átélik ezt. 5. Sokszor nélkülözhetetlen a valláspszichológiai segítség igénybe vétele. Ha a lelkipásztor ért hozzá és ő maga alkalmazza, az nagyon jó. Hogy valaki eljusson a hittel teljes összhangban álló igazi pszichikai önállóságra, ahhoz konkrét módon, egyszerűen, mindenki számára és mindennap hozzáférhetően aktualizálni kell a mindenkiben gazdagon adott pszichológiai erőket. A mont- réalihoz hasonló képességfejlesztő és alakító intézetekben ilyen értelemben dolgozunk. Sok más eszköz is lehetséges és érvényes. Csak azokat akartam felsorolni, amelyeket a legjobban ismerünk és mindennap használunk. 6. A lelkipásztori munkatárs (férfi vagy nő) nem tehetetlen ennek a személyes kísérésnek során. Életét és nagylelkűségét veti be, a Jó Pásztor értelmét és okosságát (vö. Familiáris Consortio 77. sz.). Amikor az elvált és újraházasodott megkereszteltet elhelyezi az időben és a térben, szeretete objektív és reális. A remény állandó forrása lesz az illető számára. Bízva az ö hitében, képes lesz együtt haladni vele. Egymást ösztönzik a hitben, s közösen haladnak Krisztus nyomán, a Lélek szabadságában. Sőt a pásztor indítást kap, hogy imádja Krisztust, aki szünet nélkül munkálkodik a másikban. Életét ugyanolyan mélyen hozzáköti ehhez a másikban jelenlevő Krisztushoz, mint az élet eukarisz- tikus kenyerében jelenlevőhöz. Tudjunk erre a szintre emelkedni, és a megfelelő eszközöket alkalmazni, hogy ne emberi módon evangelizáljunk, hanem a Lélek lendületében. II. A kollektív pasztorácló Térjünk át most az Irgalmasság közösségi pasztoráciőjára az elvált és újraházasodott megkereszteltek érdekében. Az Egyház egy sejtje ez a mozgalom, amely növekszik, él és úgy cselekszik, mint az irgalmasság valóságos testvéri közössége. Minden itt jelzett közösségi eszközt gyakran alkalmaztunk, kiértékeltünk és igazoltunk. Mind az egyéni kívánalmak hűséges hallgatásának logikájában fedeztük föl. Közösségi eszközökké váltak, hogy az Irgalmasság egyházi eszközei legyenek. 1. 1937-ben, a Betániáról nevezett domonkos nővérekkel érintkezve Mont- ferrand-le-Cháteau-ban, Besangon mellett, fedeztem föl az irgalmasságnak ezt az egyháztanát. A börtönben született. Lataste atya (1832—1869) lelkigyakorlatot adott 400 női fogolynak egy cadillaci (Bordeaux mellett) fegyházban, amikor fölmerült előtte ennek az egyháznak a látomása. A rabok örökimádók voltak benne. Azt mondta nekik, és ók komolyan vették: „Minél távolabb voltatok Istentől, annál inkább egyetlenetekül választhatjátok. Minél többet vétkeztetek, annál véglegesebben ragaszkodhattok hozzá. Amikor Isten szeret bennünket, már nem érdekli az, ami voltunk, hanem csakis az, ami vagyunk ...“ Mikor egyesek kifejezték azt a kívánságukat, hogy teljesen szerzetesi életet éljenek, az 28