Szolgálat 62. (1984)

Tanulmányok - Örök útitársak (Szerkesztőség)

tak, minél kimerítőbb volt az elfoglaltság, minél gondterhesebb a munka. De amilyen mértékben közeledtem házunkhoz, úgy párologtak, foszladoztak, egyik a másik után, s amikor bedugtam a kapuba a kulcsot, mind eltűnt.

Alighogy beléptem, a mamát megelőzve, nyakamba ugrottak gyermekeim, hogy zajosan ünnepeljék érkezésemet. Ekkorra már semmi nem volt bennem abból ami előbb foglalkoztatott. A kezecskék levegőverdesése szétoszlatta az utolsó ködfelhőket. Otthon másnak éreztem magamat, nem volt egyéb, fontosabb gondolatom, mint hogy a mamával legyek, ennek a kis birodalomnak vezetőjével, mesterével s egyúttal bírájával.

Emlékszem, volt idő, amikor szinte csak magamnak éltem, azután kettőnknek, majd hármunknak, négyünknek, ötünknek... s az idő lassan-lassan szű- kebb lett, minden lépéssel összeszorult.

De nincs mit csinálni: a családapának mindent fel kell áldozni, s főleg saját magát, igényeit, vágyait is — ezen az oltáron, amelyiken mindent elemésztő láng ég: a család szeretete. Vigasztaló, hogy nem mi férfiak áldozzuk a legtöbbet: a nők, az édesanyák többet tesznek nálunk. Nicola Lisi mondja: a fáradság minden édesanya esti nővére.

Aki nincs elszánva áldozatra, lemondásra, elhagyásra, jobb, ha nem is gondol családalapításra. Aki meg akarja magát őrizni, saját igényeit követni, minden vágyát kielégíteni, ambíciókat hajhászni, az maradjon egyedül...

Csak az ostobák csodálhatják meg az agglegényt azért, hogy „megőrizte szabadságát“. Aki egy pillanatig is gondolkodik, rájön, hogy a legtöbb esetben apró rabszolgaságokkal fizet meg ezért a szabadságért, amelyek annál gyűlöletesebbek és elviselhetetlenebbek mert nem a szeretet kötelekével összefűzött emberektől, hanem érdekből származnak; és mennyi titkos megbánással járnak együttl

Még rosszabb az az önzés, amelyik nem akar gyermeket. Menekülni kíván minden áldozattól, de avval végzi, hogy érzelmeit egy kutyára vagy macskára összpontosítja; semmi érdeme, semmi jutalma.

Mert a végén, mindezt mintegy messziről szemlélve, íme a jutalom: új családok, amelyek az enyémből származtak — saját problémáikkal, áldozataikkal, az emberi élettől elválaszthatatlan fájdalmakkal, de egyben megelégedettségükkel, vágyaikkal és reményeikkel; mindez „tőlem ered“, az én munkámból, áldozatomból.

Emlékszem apámra; több mint kilencven éves volt, amikor meghalt. Mikor mint fiatal munkás távoli megyénkből följött városunkba, teljesen egyedül volt. Élete utolsó éveiben fiai, unokái, dédunokái benépesítették a várost, a környéket, sőt külföldre is jutott belőlük. „Pátriárkának“ érezte magát. S amikor ezt emlegette, fáradt, öreg szemei új fiatalság fényét sugározták.

20