Szolgálat 62. (1984)
Halottaink - Proszt János SDB misszionárius (R.)
Unterfrauenhaid káplánja, majd 1925—1965-ig Baumgarten (Sopronkertes) papja. Nyugalmazott éveiben az eisenstadti (kismartoni) káptalan és az új fiatal püspökség aktív tagja. Számtalan tudományos és népies cikk írója, de első és fő feladatának a rábízott hívők lelkiségének emelését tekintette. így már a háború alatt adja ki „Kruh nebeski“ (Mennyei kenyér, 1941) című imakönyvét, amely nemrégiben a hatodik kiadást érte meg. A római misszálé (1962) és az Oltári misekönyv kiadásával élete művét valósította meg. Már 1935-ben megírta „Povijest Crikve“ (Az Egyház története) c. művét, amely minden burgenlandi horvát ház kézikönyveihez tartozott. E tevékenységeiért az Egyház prelátusává választotta, az állami hatóságok meg professzorrá nevezték ki. Világi tevékenysége főleg irodalomtörténeti és népzenetörténeti jellegű. Az utolsó ötven évben ő foglalta össze a burgenlandi horvátság irodalomtörténetét (Kalendar Gradiáóe, 1969) és 1972-es „Znameniti i zasluzni gradiscanski Hrvati“ (Híres és említésre méltó burgenlandi horvátok) c. könyvével az első kisenciklopédiát adja népének kezébe. .Baumgarten im Burgenland“ (Sopronkertes Burgenlandban 1963) a papi műveltség egyik legjelesebb műve. A magyar pálosrendi kolostor történetét helyezi középpontjába. Legkedvesebb munkái közé tartozott a horvát népénekek „Jackar“ (1964) című gyűjteménye. Újságot is szerkesztett. Mint káplánnak híresek voltak dalárdái, tamburicazenekarai és népi jellegű „faluszínháza“, amelynek számtalan magyar művet fordított. Gazdag könyvtára volt, régi, ritka, értékes kiadásokkal. A máriacelli búcsújárásoknak hosszú éveken át szervezője és fáradhatatlan híve volt. Egész életét, vallásosságát, munkálkodását, lelki és anyagi javait népe szolgálatába állította. Ugyanakkor — bár nem dolgozott magyar pasztorációban — mindig szeretettel fogadta a magyarokat, jól érezte magát közöttük, és koronként eljárt az eisenstadti (kismartoni) magyar papi találkozókra is. 1983. júl. 21-én a burgenlandi horvátok egy reménységgel lettek szegényebbek, de egy népvallóval gazdagabbak, aki egy sorsdöntő kérdés reménységét csillogtatja meg maroknyi népe előtt. Dr. Bencsics Miklós PROSZT JÁNOS SDB misszionárius (1908—1983) „Ha esetleg nem tudnék többet írni — mondja egyik utolsó levelében —, még érkezik egy levél, ami már rég le van téve, hogy elbúcsúzzak mindenkitől a .Szolgálat1 által.“ Megjött a levél, igaz, csak hónapokkal 1983. júl. 24-i halála után: „Kedves Testvér! Mikorra e sorok odaérnek, a jó Isten kegyelméből már .otthon1 leszek. Imádkozz és imádkoztass értem! Szeretettel ölel in Christo Jesu testvéred, János.“ Utána szép rendesen az adatok: „Szül. Sármelléken (Zala m.), 1908. V. 5. Első fogadalma a Szalézi Társaságban 1928. Vili. 15. Pappá szentelése Córdoba, Argentina, 1938. XI. 27. 1931. nov. 6-tól 1962. márc. 10-ig Patagóniában a Szalézi Művekben dolgozott: 1962. márc. 11-től Uruguayban a Szentszéktől kinevezett lelkésze a magyaroknak.“ És végül egy zsoltáridézet: „Laetatus sum in his, quae dicta sunt mihi: in domum Domini ibimus!“ Melléklete is van a cédulának. Egy kis fénykép és egy hosszú levél boldogult Marosi atyához a 70-es évek végéről. Azt mondja benne, hogy a „dióhéj“ életnél— a felsorolt néhány adatnál — többre nincs szükség. „Ami engem illet, éppen elég. De igazságtalan volnék, ha elhallgatnám mások érdemét. És ezek a .mások' az én édes szüleim! Isten után mindent nekik köszönhetek.“ Elmondja, hogy édesapja egyszerű földműves család tizedik gyermeke volt. Nagy áldozatok árán kitaníttatták tanítónak. Egy kis faluba került vágyai szerint, feleségül vette az ottani öreg kántortanító tizenkettedik leányát, és 36 évig volt ott utána tanító és kántor. Kilenc gyermeket adott nekik a jó Isten, hatot fölneveltek. Az apa mindennap magával vitte őket a templomba, egyik ministrált, a többi a kóruson vele énekelt. Apja volt minden lelki mozgalom feje, a betegek látogatója, a szegények se101
