Szolgálat 61. (1984)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Gyóntak-e az öskeresztények?
az elmaradt elégtételi gyakorlatok helyett Krisztus Urunk és a szentek érdemeit ajánlotta föl az isteni igazságosság kiengesztelésére. A gyónás az újkorban A tridenti zsinatot követő lelkipásztori megújulásban és a múlt század felének vallási újjászületésében a gyónás gyakorlata tovább alakult. 1. Még erősebben sürgették a belső előkészület fontosságát, a lelkiismeret- vizsgálat, a bánat és az erős fogadás szükségességét. Nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a bűnöket számuk és fajtájuk szerint meg kell vallani. A gyóntató kérdéseket tett fel, hogy egy bűn se menjen feledésbe. A feloldo- zást követő „elégtétel“ szinte csak jelképes cselekményekre zsugorodott. Sokhelyütt szokássá vált, hogy a hívők minden egyes szentáldozás előtt gyóntak. 2. A töredelem szentsége egyre inkább magánügynek tűnt. A gyónásra való előkészület rendesen az egyes hívők feladata volt, amivel ki-ki imakönyv segítségével igyekezett megbirkózni. Még a gyónás is „privatizálódott“. A középkor végéig a bűnös a bazilika apsziszában elhelyezett püspöki trónhoz járult, hogy feltárja lelkiismeretét a hívők közösségének feje előtt. A XVI. sz.-tól kezdve az egész világon elterjedt és később a nők számára kötelezővé vált a gyóntatószékek használata: a rács, a függöny még a gyóntató elől is eltakarta a bűnbánó kilétét, aki így valósággal bezárkózott egyedüllétének titkot védő magánszférájába. 3. A gyónások számának szaporodása szükségessé tette, hogy a gyónó rövid idő alatt elbocsátást kapjon. Kiváló gyóntatok módját találták, hogy pár szóval elmélyítsék a bűnös megtérését, és megjelölték az utat, amin a megtérő könnyebben elkerülhette a visszaesést, és jóvátehette vétkét. De az emberi szónak, a jelképes cselekményeknek lélektani befolyása erősen csökkent; a figyelem arra összpontosult, hogy érvényes feloldozást lehessen adni, úgyhogy a bűnös megkapja a megszentelő kegyelmet. 4. Mindez áldásos hatással volt a katolikus hívők lelkiismeretének fejlesztésére, a kegyelmi élet táplálására. De az is igaz, hogy ez a pár perces, erősen jogi gondolatformákat hangsúlyozó rítus csak ott járt élményszerű megújulással, ahol állandó és szívhez szóló igehirdetés vagy legalább vallásos nevelés összefüggésébe illeszkedhetett be. Sok, a hitélettől eltávolodott keresztény nem egyszer azzal az érzéssel hagyta el a gyóntatószéket, hogy semmi sem változott Istennel való viszonyában. Ezért az utolsó ötven esztendőben világszerte számtalan kísérlet történt arra, hogy a kiengesztelődés szertartása élmény- szerűbb legyen, és jobban kifejezze közösségi vonatkozását. Ezek a kísérletek, a II. Vatikáni Zsinat bátorító szavának hatása alatt (Sacrosanctum Concilium 72) a gyónás szertartásának 1972-es reformjához vezettek. Nem mondhatjuk azonban, hogy az egyház közvéleménye sikeresnek tartaná ezeket a kísérleteket. Világszerte ma is a bűnbánat szentségének kríziséről beszélnek. Ebben az összefüggésben gyakran felvetődik a kérdés, mi a keresztény kiengesztelés ünneplésében a változhatatlan lényeg, és mi változtatható, időhöz kötött forma. 20
