Szolgálat 60. (1983)
Halottaink - P. Dr. Kardas József SJ (Lelkigyermeke)
lefoglalta a belgiumi magyarok közt végzett lelkipásztori munka, aminek tanulmányai látták kárát. Ezért nem is sikerült a záró, ún. grádusvizsgája, és így — a sors kedves humora — a jezsuita lelkiség oszlopos apostola nem lett ünnepélyes fogadalmas szerzetes ... P. Kardas a misszióba vágyakozott. Előbb Kínába szánták, majd mégis Törökországba küldték, ahová Roncalli nuncius kért lelkipásztort. Ekkor vette föl a „Kardas“ (törökül: testvér) nevet. Három éves ottani tartózkodása lényegében csalódást hozott: magyar hívei torzsalkodtak, magukat a törököket nem nagyon tudta megközelíteni. Egy élesszemű megfigyelő szerint ez a kudarc vetette meg egész későbbi lelkipásztori működésének alapját: alázattal kellett belátnia, hogy minden a kegyelem, örömmel gondolt viszont vissza a leendő XXIII. János pápával való találkozására: „Soha ilyen melegszívű embert nem láttam.“ Igazi hivatását akkor találta meg, amikor 1936—49 között rendi spirituális volt, Pesten és Szegeden felváltva, közben egy évig Kassán is. Szépen és stílusosan mondta rendtársa gyászbeszédében „valamennyiünk spirituálisának“. Terjedelmes exhortá- cióit gondosan leírta előre. (Gépelni sohasem tanult meg.) Egynéhány megjelent a P. Hunya szerkesztette Papi Lelkiség köteteiben. Mindig kemény szókimondás és radikális követelés jellemezte. Az ő kereszténységének valóban a kereszt állt a központjában, aszkézise megalkuvástalan volt. De amit követelt, azt ő maga is mind átélte, át- kínlódta és példáján bemutatta. Ezért örvendett olyan osztatlan tiszteletnek. Belső rendi működésén kívül egymás után adta a lelkigyakorlatokat és rekollekciókat papoknak, szerzeteseknek és világiaknak szerte az országban, ugyanebben a szellemben. Voltak sokszor ismételt kedves gondolatai, amelyek mélyen bevésődtek hallgatóiba, pl. az „életmise“, benne különös hangsúllyal „Ábrahám, Izsák és Melkizedek“ áldozatán, azaz egész énünk odaadásán; a „lelki rádió“ (lelkek közötti kapcsolat), vagy az Őrangyala folytonos megújulása mindannyiunk életében, amikor a hitben „foganjuk“ Krisztust. Igényesebb lelkeknek közkedvelt lelkivezetője volt, nem ritkán évtizedeken át. Nem félt az állásfoglalástól nehéz kérdésekben, sorsproblémákban sem, és amit tanácsolt, az többnyire jónak is bizonyult. Mindezt a lelkiségi tevékenységét élete végéig folytatta. Utolsó nyilvános lelkigyakorlatát 1962-ben adta Pannonhalmán budapesti vakoknak, nagy sikerrel. Rövidebb dunántúli és pesti lelkipásztorkodás után 1951-ben Pannonhalmán találjuk az induló szociális otthonban. Ide kerül azután vissza végleg 1965-ben mint intézeti és öregotthoni orvos. Közben 1953-tól az egészségügyi minisztérium sürgetésére Salgótarjánban körzeti orvosi állást vállalt. Nagy elfoglaltsága mellett sok energiájába került a tanulás, tájékozódás, hiszen az utóbbi évtizedekben nem foglalkozott szakmájával. Teljes mértékben sikerült helytállnia, úgyhogy nyugdíjazásakor kiváló orvosi címet kapott. Jelleme, magatartása itt is ugyanaz maradt: megalkuvástalan, szigorú, tiszteletet parancsoló. Minden reggel misézett, és képes volt kivágni a rendelő ajtaját és leteremteni az előszobában hangosan káromkodó beteget. Időközben lefolyt a II. vatikáni zsinat, és kezdődött a vele kapcsolatos megújulás — mellékzöngéivel együtt. Nem nehéz elképzelni, hogy a páternek, koránál és egész eddigi beállítottságánál fogva, ez sok keserves órát okozott. Pedig akik közelebbről ismerték, örömmel tapasztalták, hogy az évtizedek során — az elvek kemény fenntartása mellett — szigora sokat enyhült, megértőbbé, melegebbé vált. Most azonban mindenekelőtt a negatívumokat érzékelte, rendjében, az új teológiában, az egyházi fegyelem lazulásában stb. Magatartása fokozatosan elszigetelte környezetétől. Ez is sok gyötrelmet okozott neki. Hiszen szellemi élénksége végig megmaradt, és szerette volna kibeszélni magát. A magas korával járó kellemetlenségeket, betegségeket szívós aszkézissel gyűrte le. Évenként néhány hétre fölment Budapestre, hogy ott találkozzék lelkigyermekeivel, akik egymásnak adták át a kilincset. Szívesen ruccant ki Pannonhalmáról helyettesítésre, kisegítésre is. Semmi sem állt tőle távolabb, mint önmaga kímélete. Húsvétvasár- nap, ápr. 3-án még kedvesen dicsekedett, hogy egész délelőtt gyóntatott, és ez egyál7 97
