Szolgálat 60. (1983)

Könyvszemle - Schiller-Mödlhammer: Ketzer und Christ (S. M.)

A reformáció sokat ártott az Egyháznak, de használt is: közelebb segítette központjához, Krisztushoz. A Zsinat, anélkül, hogy beszűkítette vagy elmosta volna a katolikus hitet, magáévá tette és kidolgozta Luther krisztológiai szándékát. Az eltérés ott kezdődik, hogyan illeszkedik ebbe a Krisztusjközpontúságba az Egyház szerepe. Mert Krisztus páratlan és mindenekfölötti közvetítői szerepe mind Luther, mind a Zsinat előtt világos. De kizárja-e ez a teremtményi, emberi közreműködést, avagy magába zárja? Az első esetben egyáltalán nem beszélhetünk egyházról, papságról, szentségekről stb. Luther ezt így semmiképpen sem akarta (ő maga pl. élete végéig gyónt!), de magatartásával kétségtelenül hozzájárult az ilyen irányú eltolódásokhoz. Nem véletlen, hogy ma egyes evangélikus körökben küzdenek e következmények ellen, mint amelyek az alapító szándékától idegenek. Ha viszont a második tétel az igaz („Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket“), akkor a pápaság, a papság, az egymásért könyörgő közbenjárás Isten nevében, az ő felhatalmazásából és kegyelméből történő cselekvés. Luther elvileg pontosan így okolja meg Isten népének papi hatalmát! „Nem közéállásról van szó, hanem a Küldő jelenlétéről a küldöttben, az Úréról a szolgában, az egyetlen Közvetítőéről azokban, akiket kegyelemből képessé tesz és indít a megváltás művében való részvételre, magába kapcsolva őket, mint a szőlővesszöt a szőlőtőhöz“ (101). A kérdés csak az, hogy a gyakorlatban Krisztus akaratának megfelelően történik-e mindez: a szolgálat szellemében, és úgy, hogy a szolgálati papság az egyház egész „papi népének“ felépítéséért él. A szerző itt hivatkozik a katolikus—lutheránus vegyesbizottság párbeszédeire, ahol a papi hivatal tekintetében figyelemreméltó közeledés tapasztalható. Majd röviden kitér Mária és a szentek tiszteletének helyes értelmezésére. Ezután az „alacsony“ (alázatos) egyház fogalmát fejtegeti. Hogy az egyház egyszerre szent és tisztulásra, reformra szoruló (Luther szavával „igaz és bűnös"), azt a Zsinat erősen kiemelte. A másik oldalról Krisztus keresztig menő megalázkodása alapozza meg ezt teológiailag: az egyháznak magatartásában Urát kell követnie.

Ugyancsak nem egymást kizáró, hanem feltételező tények Isten igéjének nagyrabecsülése, az egyház és a Szentlélek, valamint a hagyomány szerepe. Az egyház „creatura Verbi“ (Luther), Isten szavából eredő teremtmény, de nem biztos, hogy az egyes hivő írásértelmezését mindig a Lélek világítja meg. A hagyomány „az egyháznak mint Krisztus Testének adományozott érzék Isten szava iránt, amely elsősorban az írásban van lefektetve" (124). A szerző a gyermekkeresztelés problematikáján ábrázolja — Luther, Kálvin és az újrakeresztelők értelmezése szerint —, milyen veszélyes Szentírás és egyház, ill. hagyomány és tanítóhivatal kapcsolatának meglazítása. — Végül a lutheri személyes Krisztus-hit követelményét állítja a Zsinat fényébe. Kétségtelen, hogy Luthernél a hangsúly itt túlnyomóan szubjektív, a Zsinat tanításában objektív. Luther azonban „nem akart protestáns szubjektivizmust“ (136), ami a további fejlődésben az individualizmus alaphibájára és így szétesésre vezetett. Viszont a „tár- gyiasítás“ veszélye az intézményi jelleg túlzott hangsúlyozása a személyes hit rovására, ami a katolikusoknál mutatkozott. Mindenesetre az egyháznak mint az üdvösség egyetemes szentségének szemlélete semmiképpen sem mond ellent az „én“ Krisztusomhoz való személyes viszonynak.

A szerző végül ezt a meglepően hangzó tanulságot vonja le: „Mint katolikus, az ember nem egy vonatkozásban azt kívánja magának, hogy az evangélikus egyház a lehető leginkább lutheri legyen. Több jelzett pontban jó ökumenikus alap lenne ez."

S. M.

Helyreigazítás. A „Beszélgetés a Mesterrel" c. imakönyv ismertetésével kapcsolatban (58. sz. 88. o.) a szerző a következők közlésére kért fel bennünket: „A fáradt ember keresztútjának szerzője nem Kollár Ferenc, ahogy ez az imakönyvben olvasható, s amint ezt Fénvesi Márk is említi. Az ötvenes évek elején P. Kollár Pécsett lakott, s tőle kaptam én is a szóban forgó keresztutat. A könyv megjelenése után azonban jelentkezett az igazi szerző, dr. Arató Miklós, jelenleg Baross Gábor telepi (Bp. XXII. kér.) plébános."

94