Szolgálat 60. (1983)
Jöjj, Uram Jézus!
JÖJJ, URAM JÉZUS! A példabeszédben Jézus öt hajadont tart balgának, ötöt okosnak (Mt 25,1-13). Jóllehet az egésznek allegória-jellege van, mégis megkockáztathatjuk a kérdést: milyen arányszámot alkalmazna az űr, ha hallgatói a mai keresztények lennének? Mert a példabeszéd elsősorban ránk vonatkozik. Mi kaptuk kezünkbe a hit lámpását, minket szólít, hogy készüljünk a végső találkozásra. Mi pedig mintha teljesen megfelejtkeznénk, hogy jönni fog. Hogy egyszer már eljött, azt vígan ünnepeljük. A karácsony mindannyiunk szívét melegséggel tölti el. De hogy ismét jönni fog, hogy bármelyik pillanatban jöhet, ennek tudata, lüktető ereje mintha eltűnt volna egyéni és közösségi életünk horizontjáról. Advent és a liturgikus év utolsó vasárnapjai emlékeztetnek ugyan a vele való találkozásra, de úgy látszik, hogy a legtöbb ember nem visz mécseséhez elég olajat: éli napjait, perceit, meg felejtkezik arról, hogy várja, mikor tárul fel végre a menyegzős ajtó, mikor jelenik meg az űr. A hozzá vezető út küzdelem a világ és a bűn ellen, ami választottjaitól kemény tanúságtételt követelhet. A végső találkozás felelősségteljes számadást is jelent. De Nemeshegyi Péter örömöt sugárzó cikke megadja a helyes alaphangot: mindenek fölött reményteljes várakozás tölti el a hivő keresztényt. A Jézus-vár ásnak azonban nem szabad pusztán a belső szférára korlátozódnia, — sürgeti Kereszty Rókus tanulmányában. Nem állhatunk meg, mintha már célba értünk volna. Számot kell adni talentumainkról, be kell állni a szeretetet építőmunkájába. Ugyanakkor tudatosítani kell, hogy a legkiválóbb emberi teljesítmény is csak evilági lépés. Isten országa nem emberi munka gyümölcse, hanem „maga a megfeszített és feltámadt Jézus“. A feltámadás, Krisztusban és bennünk, az egész emberi valóságra vonatkozik: testre és lélekre, egyénre és közösségre. Aki testet mond, az az anyagot is beleérti. A port, amiből vétettünk, a természetet, amelyik „sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását“ (Róm 8,19). Hogy milyen testben történik meg? Ennek a kérdésnek a feszegetésénél már Szt. Pál óva int, hogy ne legyünk ostobák (lKor 15,35kk). Ne zárkózzunk be érzékeink korlátái közé. Jézus, az új Ádám, „éltető lélek“. Világtávlatokat nyit meg számunkra. Az üdvtörténet az emberiség vérfoltos és kérészéletű történelmében isteni dimenziót tár föl. Helyesbíteni kell tehát individualista élet- és üdvösségszemléletünket. Az igazi remény Istennek az emberiségre vonatkozó tervét fedezi fel. A szolidáris felelősség teremti meg az igazi elkötelezettséget, a testvéri örömöt. 3
