Szolgálat 59. (1983)

Könyvszemle - Pirigyi István: A görögkatolikus magyarság története (Molnár N.)

viszonylag újabb szerző munkáiról nem történik említés.) Egészében véve a 21 oldalt kitevő bibliográfia igen sokoldalú; olykor az ellentétes véleményeket tárgyaló művekre is utal, ami igen hasznos az egész könyv objektivitása szempontjából is, mert segít egyes történeti áligazságok leküzdésében. (Vő. különösen Karácsonyi János egyháztörténész merev álláspontját a magyar görögkatolikusok kizárólagosan nem magyar eredetéről, s vele szemben a végletesen ellentétes állításokat!)

A könyv hézagpótló jelentőségét elismerve és mindvégig szem előtt tartva, egykét kiegészíteni valóra is szeretném felhívni a szerző figyelmét. Egy történelmi tankönyv nem nyelvészeti mű, de ha nyelvészettel akad dolga, a lehetőség szerinti pontosság nem elhanyagolható! Gordasz (Ungorda) hún fejedelem neve nem az „ogur", hanem az „onogur“ népnévből származik („on-ogur“ jelentése ,tíz törzs', eredetileg talán ,tíz nyíl'), amely szó az „ugor“ és a középkori latin „(H)Ungarns“ népnévnek is forrása. — Testvére, Mudgerisz nevében pedig valóban a „mogyeri“ („magyar“) népnév fedezhető fel — de mint ok, nem pedig mint következmény. Az onogur törzs- szövetség hún-bolgár jellegű volt, s ennek a finnugor magyarság (egy része) is alkotóeleme lehetett, de aligha képezhette e törzsszövetség vezető rétegét. (A „fehér magyar“ és „fekete magyar“ elnevezés kettőssége a középkorban nemcsak az anyajogú és apajogú társadalmi rend különbségét jelenthette, hanem a vezető (központi) és alárendelt (peremjellegű) törzsek különbségét is.)

Mindezek azonban, szorosan véve, nem egyháztörténeti problémák, a mű alapvető értékét nem érintik. A könyvet általában becsessé teszi az objektív igazságra törekvés, az ellentétes álláspontok okainak felismerése, a „nemcsak — hanem ... is“ meglátása a gyakran kétarcúnak feltárulkozó valóság megállapítása érdekében, tehát az oknyomozó történelem módszereinek minél teljesebb alkalmazása. E módszer teszi képessé, hogy — Timkó püspök könyvének és több szerző cikkeinek felfogásához hasonlóan — meglássa a magyar keleti kereszténység mintegy másfélezeréves történetében a „vezető motívumot“: egész idő alatt valahogy mindig jelen van, de nem mindig ugyanazok a népcsoportok képviselik, hanem először a magyarság és a társnépek egy része, később elsősorban a betelepedő keleti szertartásé szomszédos néptömegek (amelyek közé a keleti keresztény magyarság is jórészt beolvad), majd — ezek egyrészének fokozatos magyarosodásával is — lassan kialakul a jelenlegi, mintegy 300 000 körüli létszámú görögkatolikus magyarság (és — később — a kb. 5000 lelket kitevő magyar görögkeleti adminisztratúra).

Pirigyi professzor könyve alapján is joggal elmondható Timkó püspök könyvének megállapítása: „A magyar keleti kereszténység másfél évezredet átfogó története — szinte az antik drámák mintájára — a tézis-antitézis hármas tagolását mutatja, mint sorsának jegyét.“ (I. m. 367.o.)

Pirigyi professzor műve arra is jól rávilágít, hogy a magyar görögkatolicizmus történetében az utóbbi 130 évben egyre jobban aktivizálódott a világi értelmiség, s egyre fokozódó szerepet vitt a magyar oltárnyelvért és egyházmegyéért, sőt általában: a magyar görögkatolikus tudatért vívott harcban. Bár e küzdelem prominens világi vezetőinek nevét megemlíti, s a társadalmi szervezetek működését is ismerteti (MAGOSZ, SZEMISZ, Vasvári Pál Kör), szerény véleményünk szerint egy-két oldalt szentelhetett volna még a kiemelkedőbb kulturális (tudományos, szépirodalmi, művészeti) teljesítmények, illetve szerzők méltatására is. Mindössze a bibliográfiai jegyzetben szerepel pl. Tartally Ilona: „Ékes virágszál“ c. művének és szerzőjének említése, pedig e könyv tárgya a máriapócsi kegykép könnyezése, tehát a görögkatolikus hivő lelkiség egyik főforrása.

Hasonlóan mostoha elbánásban részesül az egykori hajdúdorogi Görögkatolikus Tanítóképző és Líceum is, ahol pedig annak idején a görögkatolikus kántorok képzése is történt. Erről a könyv mindössze ennyit ír: „Dudás püspök 1942-ben felállította az egyházmegye első jelentősebb kulturális intézményét, a hajdúdorogi Tanítóképzőt. Az intézet pedagógusai világi tanárokból, szerzetes- és paptanárokból kerültek ki." — Az

82