Szolgálat 59. (1983)
Tanulmányok - Lukács László: Az ünnep szerepe életünkben
József Attila a munkásosztály nevében szól, de kérése az ember legmélyebb vágyát fejezi ki: „Emeljétek föl szivünket! Azé, aki fölemeli.“ (A város peremén) Ki és hová emelje föl a szívünket? A pap így szól hozzánk a szentmisében: „Emeljük föl szívünket!“ — s erre mindnyájan válaszoljuk: „Fölemeltük az Úrhoz.“ Az igazi ünnep az Úrhoz emeli föl a szívünket. Az ember létéhez szorosan hozzátartozik az, hogy ki tud lépni jelenének, az itt-és-most-nak börtönfalaiból, hogy „a békés szemlélődésig eljutva, felfokozottan élje át a világ egészét és önmaga mélyeit“ (Kari Kerényi: Vom Wesen des Festes, 65.1.). Az ünnep emelkedett s fölemelő békéje hozzásegít ahhoz, hogy meglássuk a mi életünk és a világ létének értelmét, hogy bátorságot merítsünk életünk elvállalásához, hogy szembenézzünk az élet mély fájdalmaival és rátaláljunk igazi örömeire. Irányt mutat az élethez és a munkához, erőt és vigasztalást ad a folytatáshoz: olyan hegycsúcs, ahonnan gyönyörű kilátás is nyílik, de ahonnan áttekinthetővé is válik a laposabb hétköznapi táj. Régi kultúrák ünnepléseiben csaknem mindenütt ott találjuk a színházat. Az ünneplő (szórakozó!) emberek összegyűlnek, s „a világot jelentő deszkákra“ kiállnak a színészek, hogy eljátsszák az embert: sorsának történéseit, tragédiáit és örömeit. Lehetőséget adnak a nézőknek, hogy munkájukból visszalépve, megfelelő távlatban, egészben lássák a világot maguk körül: belepillanthassanak saját létük, lényegük mélyeibe, választ adhassanak életük alapvető kérdéseire: honnan van és mire jó a világ, mire vagyok benne én és mire a másik, s végül mit is tudunk kezdeni egymással? A léttel való találkozás megtisztító és fölemelő élmény: katharzis. De egyben az öröm forrása is. A színház mellett a tánc, a dal, a költészet is lényeges megnyilvánulásai az ünnepnek: az ünneplő ember öröme fejeződik ki bennük. Az ember történelemben él és társas lény. Ünnepei tehát rendszerint történelmi eseményekhez kapcsolódnak az emlékezés által. Ezen keresztül néz vissza saját, talán személyes, családi múltjának, vagy nemzeti történelmének fontos eseményeire. Emlékei életre kelnek a jelenében, és előre mutatnak a jövőbe: kritikus önreflexióban tekinti át saját lényegét, majd tervezve, reményekkel teli fordul a jövőbe. Persze csak arra a múltra érdemes visszatekinteni, amelyik élő valóságként ható erő a jelenünkben és a jövőnkben is. Babits Mihály Petőfi koszorúi c. versében a szabadságharc felszínes, hazug ünneplését ostorozza (1923-ban!): „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni » az igazi arcát? 7
