Szolgálat 59. (1983)
Tanulmányok - Ruzsik Vilmos: Marillac Szent Lujza és az irgalmas nővérek
gények vagy betegek szolgálatára küldik őket. Rácsuk az istenfélelem; fátyoluk a szerénység; fogadalmuk, amely biztosítja hűségüket hivatásukban, az Isten gondviselésére való hagyatkozás; ünnepélyes ígéretük pedig Istennek tett ön- feláldozásuk, amit kezébe helyeztek, mikor elvállalták azt, ami nagyon nehéz, de szemében a legértékesebb: az Ö szolgálatát a szegényekben és betegekben.“ Vince úr vonakodása, amikor egyszer felismerte Isten akaratát, egyszerre törhetetlen elszántsággá lett. 1633 novemberében azt írja Lujzának, hogy „őrangyalaik összebeszéltek, mert mindkettőjüknek ugyanazt sugallják“, és a közeli megbeszélésig még buzgóbb imára kéri. Az alapítás nagy napja november 29-én érkezett el. A Szeretet Leányainak társasága megkezdte életét. Egy kisebb közösséget válogattak ki a már ismert leányokból, és Vince úr Lujza vezetésére bízta őket. A nővérek kissé keményített fehér fejkendői (akkori falusi viselet) egyre sokasodtak. Aznap elkezdett gurulni az a kis hólabda — Szt. Vince szerencsés hasonlata —, amelyik néhány év leforgása alatt oly nagy lett, hogy maga a Szent nem hitt a szemének. „Isten gondolt rá, leányaim, mihelyettünk. Öt kell tehát Társaságtok alkotójának neveznünk; és valóban az is, sokkal inkább, mint bárki más.“ A vincés elgondolás szerint a szeretetnek két karja van. Az egyik előkészíti, a másik szétosztja a segítséget. Az első munkát a Szeretethölgyek végzik, a másodikat az Irgalmas Nővérek Társasága. Még Szt. Lujza életében mindenfelé az országban, sőt messze annak határain túl terjedt a működésük, (ötven és fél ezernél is többen voltak már századunk ötvenes éveiben; ma, alapításuk 350 éves jubileumán, mintegy 36 000 a számuk.) Semmiféle munkától nem riadnak vissza, akár betegek ápolásáról, elhagyott gyermekek felkarolásáról, akár a szegények oktatásáról, koldusok táplálásáról, hajléktalanok befogadásáról, rokkantak és testi hibában szenvedők segítéséről van szó. Ott járnak a sebesült katonák között, a börtönök lakóinál, az elmegyógyintézetekben, mentik a veszélyben forgókat, vigasztalják az elhagyatottakat, előkészítik nagy útjukra a haldoklókat; és ha van még ezen kívül az emberi ínségnek és nyomornak valami formája, egyik sem ismeretlen előttük. A nagy karmester, Szt. Vince és leghűségesebb segítője, Szt. Lujza alapján hirdetik életükkel: „Krisztus sze- retete sürget minket!“ (2Kor 5,14.) Lujza anya életáldozatának dicsőséges fináléja azonban rohamosan közeledett. Szt. Vince úgyis élő csodának tartja, hogy ezzel a törékeny szervezettel, sok betegeskedéssel hogyan létezhetik még; a természet rendje szerint már tíz éve halottnak kellene lennie ... És ő áll az emberfeletti áldozatokkal teli emésztő munkában, az Irgalmas Nővérek élén 27 éven keresztül. — 1660 februárjában kimerültén esik össze. A vég közeledik. Szeretné még hallani nagy lelkivezetőjének utolsó szavait. Vince egyik misszióspapját küldi hozzá. Leányai zokogva gyűlnek halálos ágya köré. ó még egyszer és utoljára lelkűkre köti 46
