Szolgálat 59. (1983)

Tanulmányok - András Imre: Korszerű szabadidő

elutasítja az ókori teremtésmítoszok óta kísértő dualista szemléletet, amely a munkát a szolgák feladatává teszi, a pihenést, szabadidőt pedig a kiváltságosak jogának tartja.

A nyugalom teológiailag kettős jelentésű. Jelenti a nyugalmat a munkától és jelenti a megnyugvást a Teremtőben. Nagy lehetőség számunkra az, hogy a munka utáni nyugalomban felújíthatjuk a kapcsolatot létünk Forrásával, mert az életünkben igazán fontos dolgokat nem mi visszük végbe saját magunknak, hanem Istentől kapjuk ajándékba. A boldogságot, amire törekszünk, életünk teljes harmóniáját, a bűn által megsérült rendben mi magunk nem „termelhetjük“ meg. Az igazi harmónia, a célbajutás, az értelem megtalálása mindig az élet Lírának ajándéka. Mi ehhez a magunk erejéből csak az alapokat rakhatjuk le apránként, szabad tetteink által — feltéve, hogy amit teszünk, értelmes és értékes. Mintánk ebben is a Teremtő, aki munkálkodását követően megpihent, és „látta, hogy jó“, amit alkotott. Életem Istenét úgy ismerem fel, ha életemet értelmezve a gondviselésben megnyilatkozó Isten („az én Istenem“) mellett döntök. És ha életemben a sikertelenséget, szenvedést, megterhelést kell értelmeznem, ha félelmet vagy depressziót kell földolgoznom, akkor is ehhez a három személyű egy Istenhez fordulok, és tőle várom a feleletet.

Amikor a szabadidő helyes felhasználásával foglalkozunk, nem szabad megfeledkeznünk a szabadidő-apostolkodásról sem. Az ifjúsági munka, a népművelés, a szabadidő és a turizmus szakembereinek szótárában egyaránt fontos fogalom az „animáció", azaz: kívülről jövő bátorítás, amely cselekvésre indítja a lélek képességeit („lelket önt bele“). Az animáció nem pusztán szórakoztatás-technika. Háttere és alapja az egész emberi valóság. A bátorításnak, cselekvésre indításnak fontos eleme, hogy az illető tudatosan akarjon valamit tenni, ami őt saját magát érinti. Az animáció a vezetés művészetének egy formája, amellyel az adottságok és kívánságok ellentmondásaitól megbénított embert rávezetjük a valóság megismerésére és boldogító elfogadására. A szabadidő- apostolkodás teológiája a teremtésnek azt a mozzanatát hangsúlyozza, amikor a Teremtő lelket lehelt az anyagból formált emberbe. Az animáció az ember egyfajta „újjáteremtése“. A keresztény ember minden szabadidő-foglalkoztatástól az ember egyfajta „újjáteremtését“, vagyis a lélek és a valóság kapcsolatának helyreállítását kívánja meg. Az ilyen animáció megtanít a megkülönböztetés művészetére: növeli az érzékenységet és a gyengédséget a valóság iránt, biztonságérzetet ad a „biztatottnak“ (animáltnak) az ismeretlen és azért el- bizonytalanító új élménnyel szemben. Rávezet arra, hogy a világnak sok vetü- lete van; leleplezi azt, ami csak múlékony látszat-valóság. Érzelmeket kelt fel és alakít ki: megilletődést, csodálkozást, elnémulást, értékmegérzést. Bevezet a játék világának azokba a mélységeibe, ahol már nemcsak a lelkesedés otthonos, hanem ahol „átszellemülés" megy végbe, ahol megteremtődik a bizonyosság, hogy az élet célba jut, mert van értelme. Az animáció elvezet az élet igenléséig. Enélkül lehetetlen a játék. A játszó ember, aki látja az élet értelmét, vallásos ember.

18