Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Erdélyi Zsuzsanna: Hagyománymentő szolgálat
összességében azt mondhatom, hogy két utolsó fölhívásom hatása sokkal nagyobb volt, mint bármely egyházi lapban történt hasonlóé. Igaz, tekintetbe kell venni, hogy igen magas példányszámú világi/politikai lap olvasótáborához fordultam. Jól számítottam: sokan indultak el felém, hogy adjanak — sokféleképpen. Volt, aki némán jelent meg. Volt, aki be is köszöntött, sőt akadt, aki belépett néhány percre; sok bent is maradt hosszabb időre. Vagyis többen gyűjtőtársaimmá szegődtek. Azóta is járják községüket, környéküket, hogy imádságokat, énekeket szedjenek össze. Járják és keresik a még megmaradt öreg szekrények és sublótfiókok mélyén rejtőző írásokat, padlások gerendáin pókhálós álmukat alvó bordás könyveket, a még szét nem hordott tárgyakat, az elődök lelke lenyomatát. Társakat leltem bennük az értékmentésben, szívüket, otthonukat egyszerre kitáró barátokat. Hirtelen közünk lett egymáshoz. A közös érdek köt össze minket: a számunkra fontos-kedves emlékek mentése. Adunk egymásnak és kapunk egymástól. Ök nekem népi-nemzeti értékeket, én nekik jó szót, szeretetet. Erre vágynak, ez hiányzik nekik a legjobban, ahogy ezt Ba- bosné, Rozi néni, 98 éves korában talán mindnyájuk nevében kifejezte: „Higgye el, nem kell már nekem, csak egy szép szó, egy jó szó, semmi más, csak az. Megélhetőségem megvan, arról nem panaszkodhatom ... csak a szép szó, a szeretet, az kell nekem — hajtogatta. — Az Isten áldja meg magát, amiért rám nyitotta az ajtót!“ Ez a „rám nyitotta az ajtót“ jelentkezhet levélformában is, amint most látjuk, nem pusztán a személyes belépés vélhető rajta. A segíteni akarás mellett ez a szeretetigény vezeti őket, ahogy „szeretet-formuláik" is mutatják, amelyekkel hevítik írásaikat. E — mondjuk — stiláris alakzatok mögött kirajzolódik az ember, a közösségét megjelenítő egyén, aki szeretettel éltette és féltette fölmenői örökségét. Ezért fogadta örömmel és megnyugvással a fölajánlott lehetőséget, és bízta ránk imáit, énekeit, kegytárgyait, levetve ezzel a „mi lesz a sorsuk halálom után?“ terhét. A „nagyon kedves és szerény kérésére“ küldött levelek október eleje óta érkeznek. Minden írást megköszönök, kivéve a meg nem köszönhetőket, a még régi félelmek szülte névteleneket. A levéláradat megválaszolása hónapok óta jóformán minden más munkát lehetetlenít. Viszont olyan információ-tömeget nyújt, amelyhez a hagyományos faluzási módszerrel ki tudja hány munkanap és kilométer megjárása árán jutnék. S ekkor még nem szóltam az egyik leg- alanyibb műfaj, a levél nyújtotta belső adatokról. A két ember kapcsolatát jelentő levélírás egyszemélyes társalgás, valójában zavartalan folyamat. A mondanivaló menetét nem befolyásolja, vagy irányítja félre a beszélő társ jelenléte, valamely szava, gesztusa. A megnyíló lélek akadály nélkül tart felénk. A bevezető sorok rendszerint a visszajelzést szolgálják, a kérő szó vételét, a kért segítség nyújtását. Varázserejű az ilyen „lölki“ szférába helyezett kérés és gyors a cselekvés. Ez utóbbi meghatározója többféle lehet. Nem pusztán a hosszú ideig félretett témakör szabad jelentkezése rezdít meg bennünk régóta lefogott húrokat. Az öregséggel a közösségi lét peremére került emberek lelke mélyén még mindig ható fontossági tudat hallatja szavát. Érzik, hallják: valaki2 17
