Szolgálat 57. (1983)
Tanulmányok - Lelóczky Gyula: „Mindörökké fiatal“
Isten fiai vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is, Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei ... Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását ... Az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig“ (Róm 8,14-17.19.22). Bár már most is Jézus bizalmas megszólításával „Abba“-nak nevezhetjük Istent, míg ebben a világban élünk, egészen a végső parúziáig, sohasem vagyunk teljesen, befejezetten, végérvényesen Isten fiai: mindig van bennünk még valami a „régi ember“-ből. Csak ahogy tisztulunk Krisztusban s hozzá mind inkább hasonlóvá válunk, úgy leszünk egyre inkább, egyre teljesebben Isten gyermekei. Azt találjuk tehát itt is, amit már fentebb említettünk: születésünk Istenben nem egyszeri esemény, hanem állandó folyamat. Ebben az életben egyszerre vagyunk is Isten fiai meg nem is, azok vagyunk, de nem teljesen. Ezért állandó forró vággyal várjuk a majd csak az Atya végső ölelésében befejezetté váló istengyermekségünket: „Bensőnkben hordozzuk a Lélek csíráit, sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk feltámadását“ (Róm 8,23). Az, amit most birtoklunk, már valóságos istenfiúság, mégis végső, befejezett formájához hasonlítva csírának tűnik csupán: „Ennek az életnek a szenvedései ... nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk“ (Róm 8,18). Mivel pedig születésünk állandó folyamat, Isten kegyelme állandó gyermeki frissességgel, ártatlansággal, mondhatnánk hamvas- sággal, s ugyanakkor a fiatalság duzzadó erejével tölt el bennünket. Az efezusi levél „nyitánya“, ez a széles folyó lassú hömpölygéséhez hasonló himnusz istengyermekségünket az üdvösségtörténet tényeinek nagy összefüggéseibe állítja be: Isten Jézus Krisztusban kiválasztott minket „a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte, szeretetből arra rendelve bennünket, hogy Jézus Krisztus által, akarata tetszése szerint gyermekeivé legyünk, hogy magasztaljuk dicsőséges ajándékát, amellyel szeretett Fiában jóságosán megajándékozott minket“ (1,4-6). Ugyanennek a levélnek második, buzdító felében Pál figyelmeztet bennünket az istengyermekségből folyó kötelezettségre: „Kövessétek tehát Isten példáját, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus szeretett minket“ (5,1-2; vö. Fii 2,5). Az Atya és gyermek közötti hasonlóság témája itt további motívummal gazdagodik: akkor válunk hasonlóvá az Atyához, ha úgy szeretünk, ahogyan Krisztus szeretett. De ez a hasonlóság nemcsak a Krisztusban történő születésünkből fakadó tény, hanem ránk háruló feladat is. Kosztolányi írta valahol, hogy negyven éves korában az ember már felelős saját arcvonásaiért. De talán igaz ez már fiatalabb korban is, és inkább Oscar Wilde-nak van igaza, aki a „Dorian Gray arcképe“ című regényében azt meséli el, hogyan ölt ifjú hősének rejtekhelyen őrzött arcképe minden bűnös tett után egyre gonoszabb arcvonásokat. Nekünk ennek fordítottjára kell törekednünk: Istennek tetsző tettekkel egyre inkább Istenhez hasonlóvá kell tennünk istengyermeki lelkünk arcvonásait. Kis változtatással, új szempontból nézve, ugyanezt a tanítást olvassuk a Róm 8,29- ben is, ahol, mintegy visszhangként a Róm 8,14-24 versekben kifejtett gondolatokra, Pál arról beszél, hogy Isten gyermekei a Fiú testvérei, és így a Fiúhoz 37
