Szolgálat 56. (1982)

Az egyház szava - Az önmagunk iránti szelídségről (Szaíézi Szent Ferenc)

téséhez. Jézus minden embert annak akart tekinteni, ami, és szabadságát visz- szaszerezve meg akarta ajándékozni Isten gyermekének méltóságával; ez vitte arra, hogy meghozza a legnagyobb áldozatot: odaadja saját életét. Ha elő akarjuk mozdítani a személyek közti közösséget és mindenkinek sajátos jellegét tiszteletben tartani, az tőlünk is áldozatot követel. Késznek kell lennünk, hogy ebben Krisztust kövessük.

Nekünk keresztényeknek nincs mit büszkélkednünk azzal, hogy Isten népéhez tartozunk, vagy hogy jogokat szereztünk; inkább elsőrendű gondunknak kell tartanunk, hogy tiszteletben tartsuk minden személy, minden család méltóságát és egységünket Krisztusban. „Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus a minden, és ő van mindenben“ (Ko! 3,11). így az Egyház mindinkább Jézus jelenlétének jeleként fog megjelenni, amely minden határon túl egyesíti az embereket.

Bizonyára nem könnyű megtanulni, hogy mi svájciak és idegenek helyesen viselkedjünk egymás között, de ez új kötelesség számunkra, ami polgártársakként is összeköt. Mint ugyanannak az embercsaládnak tagjai arra vagyunk hivatva, hogy személyi mivoltunkban felebarátunk felé tartsunk. Minden emberrel együtt, akiket Jézus az egész emberiségből eggyé akar olvasztani, Isten új népét alkotjuk. így Egyházunknak soha sincs joga, hogy csupán politikai vagy gazdasági meggondolásoktól vezettesse magát. Elévülhetetlen kötelessége, hogy — akár alkalmas, akár alkalmatlan — mindenkit figyelmeztessen ígéretére és kötelességére: fivérként és nővérként kell befogadnia bármilyen nemzetiségű embert. Nekünk keresztényeknek mindenkor időszerű ez az ígéret és ez a kötelesség: „Mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban“ (Gál 3,28).

A svájci püspökök

AZ ÖNMAGUNK IRÁNTI SZELÍDSÉGRŐL

A szelídségnek legjobb gyakorlása az, hogy önnönmagunkra alkalmazzuk. Ez abban áll, hogy önmagunkra gyarlóságaink miatt sohasem bosszankodunk. Mert bár a józan ész követeli, hogy ha vétket követünk el, utáljuk meg és szo- morkodjunk miatta: mindazonáltal vigyáznunk kell, hogy bánatunk bosszúsággá, haraggá, keserűséggé ne fajuljon. E tekintetben sokan hibáznak, haragra gyúlva haragusznak magukra azért, hogy haragudtak, bosszankodnak azért, hogy bosz- szankodtak, és mérgelődnek azért, hogy mérgelődtek. Ebből az következik, hogy szívükben folyton haragot táplálnak, s ahelyett, hogy a rosszat kiirtanák, ajtót, kaput nyitnak neki. Egyébként az ilyen önmagunk ellen táplált harag és bosszúság bizonyos kevélységre vall, és az önszeretetből származik, amely csak azért berzenkedik, mert oly tökéletlennek látja magái.

Gyűlölnünk kell tehát hibáinkat, de ez a gyűlölet legyen csendes, nyugodt és egyenletes. Mert a bíró is akkor bünteti jobban a gonosztevőket, mikor józanul és hidegvérrel hozza végzéseit, és nem mikor szenvedélyes hévvel jár el;

66