Szolgálat 56. (1982)

Kiteljesedés a szeretetben

Milyen szerep jut a keresztény felfogás szerint a személyiség kiteljesedésében a biológiai adottságoknak, a családi és társadalmi befolyásnak? Szentmártoni Mihály pszichológiai kutatásokra alapozott tanulmányából kitűnik, hogy a szélsőséges esetektől eltekintve a személyiség kiteljesedése nincs egyenes vagy függő viszonyban sem a velünk született (öröklött vagy születés előtt szerzett) képességekkel sem pedig a környezet, nevelés hatásával. Az ember, éppen mert személyiség, mert különbözik az állattól, alakíthat önmagán, növelheti önátadó szeretetét. Ugyanakkor felhívja figyelmünket, hogy magatartásunkkal mennyire hatunk a másikra: megnehezíthetjük, illetve megkönnyíthetjük számára a kifejlődés útját. — Mert a keresztény felfogás szerint földi életünkben mindig úton vagyunk, mindjobban kiteljesedhetünk. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy mindvégig hordozunk fejletlen vonásokat, tulajdonságokat is.

A kiteljesedett keresztény személyiség ideáljai, a szentek élete tanúskodik erről. Nemcsak annyiban, hogy nem egynél találunk nagyon is satnya, fejletlen fázist, — mint magánál Avilai Teréznél is. A megtéréssel mintegy új alkat formálódik ki. Az egész személyiség átrendeződik, új központ mozgatja a pozitív, alkotó képességeket. Az esetleges gyenge, neurotikus vonások mintegy az életút szélére szorulnak, nem alkotják már személyiségük magját. Ellenkezőleg, korlátáik megtapasztalása helyes önértékelésüket fejleszti: türelemre tanítja őket másokkal szemben, — hiszen ők maguk sem hibátlanok; Isten irgalmas szeretetének megélését sürgeti, — mert látják, hogy önmaguktól semmit nem tehetnek.

Az képes igazán szeretni, aki átéli, hogy őt is szeretik. Pusztán emberi síkon ez a tétel utópiának tekinthető, — bármennyire is tanítsák egyes modern pszichológusok és nevelők. Levegőben lógó kör, amelyiknél hiányzik a biztos alap és kiindulópont. A keresztény azonban hiszi, hogy egy végtelen szeretet öleli át, és ez a szeretet Jézusban „a földbe is gyökeret vert“, megtestesült. Annyiban teljesedik ki tehát személyiségében, amennyiben ennek átélése átjárja egyéniségét, szívét-lelkét, értelmét-akaratát, tudatát és tudatalatti, tudatlanná vált magatartását. Ez serkenti, hogy maga is mindinkább növekedjék önátadó szeretetében, kiteljesedjék igazi, emberi valójában.

4