Szolgálat 56. (1982)

Tanulmányok - Carlo Maria Martini: A „presbiter“

Olyan ember ő, akinek már van egyházi tapasztalata, tudja, mit lehet megcsinálni és mit nem. Azt mondja hát: „Bizonyos dolgokat mondunk, de nem teszünk meg.“

Figyeljük meg: mind a két kérdés ugyanazzal a kérdő szócskával kezdődik. (3,4: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg?“ 3,9: „Hogyan lehetséges ez?“) És végül mennyire hangsúlyozza 3,4 második felében, mit „lehet“ és mit nem: „Csak nem térhet vissza anyja méhébe ... ?“ Ez az ember tehát már megállapította a határait annak, amit meg lehet tenni és annak, amit nem. Tehát beérkezett presbiter, aki azonban megérkezési pontján immár bezárult Isten titkának további megértése előtt. Ez az az ember, akihez János igehirdetése fordul.

A szamariai asszonyban az igehirdetést hallgató személy más oldalait látjuk. Ezek talán lélektanibb jellegűek, de szintén igen jelentősek. Főleg hármat emelek ki belőlük, az elbeszélés néhány eleméből kikövetkeztetve.

A szamariai asszony olyasvalaki, akinek alapvető jellegű személyes problémája van: helyzete nem rendezett, és ez — amint gyakran történni szokott — fölmerül a beszélgetés végén. Miután külső helyzetének minden oldalára fény vetődött, egy bizonyos ponton előbukkan a probléma.

Jézus azt mondja neki (4,18): „Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed.“ Hogy ez a probléma, az fölbukkan aztán az asszony felkiáltásában (4,29): „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem“ és a 39. versben: „sokan hittek benne a szamaraiak közül, az asszony szavára, aki tanúsította: .Mindent elsorolt, amit csak tettem'.“

Ki a presbiter, akihez János igehirdetése fordul? Olyan személy, akinek egy adott pillanatban alapvető problémái lehetnek. Talán nem ilyen súlyos és „zajos“ problémák, de olyan helyzeti akadályok, amelyek közül nem akar kijutni, kérdések, amelyekbe nem akar belemenni, amelyeket mindenféleképpen kivetít. Ezek mindig társadalmi helyzethez, környezethez kapcsolódnak, de valójában az Ige hallgatását megakadályozó belső gát kivetülései.

A szamariai asszony második jellemzője 4,11-15-ben tűnik ki: „Hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet?" „Adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni." És itt János, szokása szerint, tréfál, ironizál ezen az értetlenségen, ami Jézus szavát köznapi hatású tényekre fordítja. Az ilyen ember mindent abból a szemszögből lát, hogy mennyi az evilági hatóereje.

Ennek kapcsán elolvashatnánk ugyanennek az iróniának példáját Jn 6,34- ben: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!“ Végre hát lesz kenyerünk. Vagyis az a személy, aki már bizonyos karrierig érkezett, számot vetve azzal, mit lehet megtenni és mit nem, mindent, hogy úgy mondjuk, gyakorlati, pragmatikus megfogalmazásra fordít le. Abban is, hogy mit lehet kiaknázni az Egyházból, saját lelki életére, mások javára.

De mindig az adás és kapás keretében kifejezve. «Vagyis a lelke immár beszorult egy intézményes kalitkába, ami mindent az apostoli, aszketikus, lelki35