Szolgálat 55. (1982)

„Az örök Atya Fiának Szíve“

ség“ lélektani leírása lép előtérbe. Egyúttal a mai ember kedveli a szimbólumokat, amelyek foghatók, mégis a kimeríthetetlenre utalnak.

A legegyszerűbb pszichológiai meggondolás is meglepően gazdag jellemvonásokat fedez fel Jézusnál. Szembetűnik radikális elkötelezettsége. Céltudatosan keres és vállal minden lehetőséget, hogy kimutassa Atyja iránti engedelmes szolgálatát és az emberekért égő odaadását.

Kiemelkedik függetlenségét igazoló igazság szer etete: nem keresi sem a hatalmasok kegyét, esetleges jövőt biztosító igenlését, sem a tömeg elismerését. Isten Igéje Igazság, bármilyen árat kíván is ez.

Mások felé forduló életet él és hirdet; felülmúlja egyéni igényeink korlátáit: távlatai Isten országát fogják át.

De nincs, aki fel ne fedezné arcvonásaiban az irgalmas szeretetet. Elsősorban az útszélre kerültek: a szegények, a vámosok, az utcanők tapasztalják meg, mi füti életét. Éli, amit tanított: irgalmas szamaritánus, megtestesíti Atyját, aki visszavárja a tékozló fiút. Nem oltja ki a pislákoló mécsest, nem töri le a meghajlott nádat. Megbocsátó szeretete kiárad azokra is, akik gúnnyal illetik utolsó vergődésében. Ugyanakkor nincs benne semmi gyengeség, félszegség vagy félénkség. Keményen ostorozza az öntelteket, hogy legalább így próbálja áttörni önelégültségük páncélját. A kéjelgő kormányzónak pedig megüzeni, hogy vén rókának tartja. Mindezt azért, mert tudja, mi lakik az emberben. Minden hatalom neki adatott, éppen ezért hihetetlen mértékben, istenien becsüli, tiszteli az ember szabadságát. Nem kíván senkit manipulálni, soha nem kényszerít; csak hív, sürget, szeretőn visszavár. Isten határtalan szere- tetének megtestesülése.

Szeretete hódít és vonz. Személyiségének varázsa nem merülhet azonban ki felületes fellángolásban. A „személyiség“ vizsgálata nem állhat fenn a „személy“ ontológiai, szerkezeti elemeinek felismerése nélkül. Az indítékok, a motívumok utáni kutatás a lényeget is felfedi. Éppen azért olyan szimbólumot kell választani, amelyik emberi vonásainak szemléletéből elvezet lényének legbensőbb valóságához.

Az utolsó két évszázadban úgy tűnt, hogy Jézus Szíve lesz a kapu, amely feltárja istenemberi mélységének titkait. A szív az emberi valóság egyik ősszava. Erkölcsi, lélektani síkon pedig egész benső élményvilágunk és egyéniségünk szimbóluma. A napi életben egyik legfoghatóbb jellemzés, ha valakit jó, illetve rossz szívűnek titulálunk.

A második világháborút követő években azonban mintha ellenszenv támadt volna Jézus Szívének teológiájával szemben. Egyesek csak a kifejezést, a szimbólumot akarják kerülni. Az egyik német egyházmegye férfipasztorációjának egyébként buzgó és imádságos vezetője ilyen érte4