Szolgálat 55. (1982)

Tanulmányok - Molnár Nándor: A keleti egyház Krisztus-képe

theizmusnak, mert szabaddá tette az utat a Szentháromságtan felé, és lehetővé tette az ókor legmélyebb gondolatainak új szellemű elsajátítását.“ 18

Jellemzőek Ratzinger bíboros megállapításai abból a szempontból is, amelyet a keleti teológia és liturgia szoros egységéről mondottunk. „NAGY SZENT VAZUL egészen az egyház liturgiájából merítette a Szentiélekről, a keresztény monotheizmusról szóló tanítását; a Szentlélekről írott könyve pedig legmélyebb tartalma szerint nem más, mint a liturgia teológiája.“ ”

A keleti egyház Krisztus-képe azonban nemcsak az Istenember királyi arculata, de nem is csupán követendő példakép (mint a „Devotio moderna" egyik késői hajtása, a Jézus Szíve-litánia szemléletesen fejezi ki: „Jézus Szíve, minden erények mélysége"), hanem a Megváltó, a kereszthalált érettünk elszenvedő Krisztus arca is. így például a IV. század egyik szellemi nagyságának, ALEXANDRIAI SZENT CIRILLnek XIII. „Katekézise" teljesen Krisztus kereszthaláláról szól. ö, mintegy az ókori görög egyházatyák közül az egész korszak nagy összefoglalója20, egyaránt hirdeti a „megistenülés“ (deificatio, theopoieszisz) és a „megváltás“ (redemptio, szótéria) céljait: „A mi Pászkánk, Krisztus, érettünk áldoztatott fel; az ő vére által... mindnyájan kiengesztelődtünk az Atyával, ő általa, aki testében szenvedett érettünk, hogy tisztává tegyen bennünket.“21 Ugyanő mondja máshelyütt: „... hogy aki mindenek váltságát kiegyenlítette, mindenkiért elszenvedve a halált, mindeneket kiváltson az engedetlenség bűnéből, és az egész világot saját vérével megváltsa."22

Krisztus megváltó vérét egyébként már SZENT IRÉNEUSZ lyoni püspök említi a II. században, azt a vért, amelyet nemcsak az ember-Krisztus ontott ki érettünk, mint ezt a valentiánus eretnekek tanították, hanem „... ugyanaz a Krisztus, aki szenvedett, az Isten Fia, aki érettünk meghalt, és a meghatározott időben megváltott minket saját vérével.“23

ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS éppen ebből igen ékesszóló, de ugyanakkor nagyon is — úgy mondhatnék — „naturalisztikus“ következtetést von le: „Nézzétek a kisdedeket, milyen mohón ragadják meg anyjuk keblét! Milyen lendülettel helyezik ajkaikat az emlőre! Ugyanezzel a hévvel közeledjünk ehhez az asztalhoz és a lelki kehely emlékéhez. Még nagyobb mohósággal szívjuk a Lélek kegyelmét, mint a kisdedek az emlőt!“24

De nemcsak a görög (és latin) egyházatyák tradíciója hangsúlyozza ki a Szentségi Krisztus, tehát az Eukarisztia és a Szentlélek kapcsolatát, hanem az antióchiai szír hagyomány is.25

ANTIÓCHIAI SZENT IGNÁC, e korai nagy misztikus, például így hívogatja Krisztus követőit a szent asztalhoz: „Jöjjetek inni, egyétek a lángot, amely belőletek a tűz angyalait fogja létrehozni, és ízleljétek a Szentlélek ízét, hogy neveitek fel legyenek majd írva a szellemi hatalmasságok közé.“ 26

Hasonló gondolatokat hirdet a II. században Szárdész püspöke, MELITÓN is, akinek „Peri pászkha“ című homíliája Krisztust a mi üdvösségünk Pászkájának" nevezi.27

37