Szolgálat 55. (1982)
Tanulmányok - Molnár Nándor: A keleti egyház Krisztus-képe
Krétai Szent András nagy bűnbánati kánonja a magábaszállás és megtérésre való felhívás, a metanoia mélységeit világítja meg a Krisztussal újra egyesülni vágyó lélek számára. Damaszkuszi Szent János (VII-VIII. sz.) csodálatos húsvéti kánonja viszont szinte egyetlen diadalmas és hálatelten ujjongó himnusz a feltámadt Krisztushoz. íme néhány jellemző részlet: „Járuljunk égő lámpákkal / a sírból kiszálló Krisztushoz, / mint menyegzői vőlegényhez, / és az Isten üdvhozó Pászkáját / a mennybéli dicsőítő karokkal ünnepeljük.“15 „Föltámadás napja van, / világosodjunk fel ezen ünnepéllyel, / és egymást mint testvérek öleljük. / A föltámadás által / gyűlölőinknek is bocsássunk meg, / és így énekeljünk: Föltámadt Krisztus halottaiból, / legyőzte halállal a halált / és a sírban lévőknek életet ajándékozott.“ Gondoljunk csak arra, hogy e sorokat milyen gyönyörű dallammal éneklik a fényárban úszó templomban; csak akkor érthetjük meg igazán Tolsztoj „Feltámadás“ című regénye húsvéti jelenetének egyénileg is bensőséges és mégis annyira közösségi jelentését: az isteni Szeretet kiáradásának erejét, amely emberek százait és ezreit tudja egy-egy helyen összekapcsolni! És ez a csupa-fény, tündöklőén ragyogó Krisztus-kép még egy további fényességgel egészül ki, az Istenszülő Szűz örömével: „Tündökölj, tündökölj, / mennyei Jeruzsálem, / mert az Úr dicsfénye / fölötted fölvirradt, / örvendj mostan és vigadozz, új Sionhegy, / és te gyönyörködjél, tiszta Istenszülő, / Fiad föltámadásán.“ Bár a Húsvét az „Ünnepek Ünnepe“, mégis a keleti keresztény lélek a Karácsony misztériuma iránt is fogékony, a saját mentalitásának megfelelően. Damaszkuszi Szent János barátja, Szentéletű Koszmász Melodosz („Dalszerző“) alkotása a Karácsonyi Kánon, amelyben az emberi mértéket messze meghaladó ellentétek egységének ünneplése találkozik a csodálatból és örömből fakadó, szűnni nem akaró, ujjongó dicsőítéssel: „Ma a Szűz az örök Igét kifejezhetetlen módon a pusztába megy szülni, / vigadozz, ó természet, hallván az örömhírt, / dicsőítsd az angyalokkal és pásztorokkal együtt / a születendő zsenge kisdedet, / az örökkévaló Istent.“ „Nagy és dicső csoda történik ma: / a Szűz kisdedet szül és méhe szeplőtelen marad; / az Ige megtestesült és az Atyától el nem válik; / az angyalok a pásztorokkal dicsőséget zengenek / és mi velük kiáltjuk: / dicsőség a magasságban Istennek / és a földön legyen békesség!“ „Különös és dicsőséges titkot látok: mennyet és istállót, / királyi széket és Szüzet, / jászolt, melyben a befogadhatatlan Krisztus Isten nyugodott, / kit énekekben magasztalunk." Az Istenember kettős természetét fejezi ki a karácsonyi nagy alkonyati zsolozsma egyik előverses sztihirája, amely az időbeli változásokat az örök változatlanság tükrében szemléli, mint az ellentétek titokzatos egységét: „Miképpen fejezzük ki a nagy titkot? / A testnélküli megtestesül, / az Ige erőt fejt ki, / a láthatatlan láthatóvá lesz; / a megfoghatatlan tapinthatóvá; / a kezdetnélküli kezdettel bíróvá; / az Isten Fia ember fiává lesz. / Jézus Krisztus tegnap és ma, / ugyanaz mindörökké.“ 35
