Szolgálat 55. (1982)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A húsvéti titok, a Jézus Szíve-tisztelet legmélyebb tartalma és alapja

Énekek énekéből kihallották Krisztus Egyháza iránti szeretetének himnuszát. Ma is csak akkor vethetjük meg új alapjait, ha megint a biblikus tanúságtétel egészéből vesszük tudomásul. Csak így fogjuk fel a „hosszúságot és szélességet, a magasságot és a mélységet“, aminek megértését Pál feladatunkul adta (Ef 3,10).

De hogy áll a kérdés az atyáknál? Igaz, hogy a „szív“ szó náluk látszólag nem fordul elő. Mégis — azon kívül, amit H. Rahner megállapít — fontos alapot szolgáltatnak a Jézus Szíve-tiszteletnek azzal, amit „a szív teológiájának és filozófiájának“ lehetne náluk nevezni, és egész gondolkodásukra nagyon jellegzetes, úgyannyira, hogy pl. E. Maxsein egész tanulmányt írhatott a „philosophia cordis“-ról Ágoston nyomán (Salzburg 1966). Aki olvasta a Vallomásokat, tudja, mekkora szerepet játszik bennük a „szív“ szó mint egy dialógikus antropológia középpontja. Nyilvánvaló, hogy itt a biblikus kifejezésmód és ezzel a bibliai teológia és antropológia árama hatolt gondolkodásába, kapcsolatba lépve az egészen másfajta platonikus emberfelfogással, amelyben nem létezik a „szív“ fogalomnak ilyen jelentése.

Ha a sztoikus szemléletmódot önmagában tekintjük, azt kell mondanunk, hogy sajátos keveréke banális naturalizmusnak és mélyreható filozófiai intúíció- nak. Az egyházatyák számára, a platóni örökség és a bibliai hit mellé sorakoztatva, nagyszerű lehetőséget képviselt egy új szintézisre. Megint csak Origenész lát hozzá legenergikusabban. Alkalmat adott rá a Keresztelőnek Jn 1,26-ban ránk hagyományozott szava: „Közöttetek áll, akit nem ismertek.“ Azt mondja erről: A Logosz, anélkül, hogy tudnánk, mindannyiunk között van, mert az ember „közepe“ a szíve, a szívben pedig ott a „hégemonikon“, az egésznek a vezérlő ereje, ami nem más, mint a Logosz (In Jo GCS IV 94,18; Ivánka 325). A Logosz által leszünk mi magunk logoszhasonlóságúak; ő Isten képmása, amely szerint teremtett minket (GCS IV 494, 22kk). A „szív“ szó így az értelmen túlesően megnevezése lett „a lelki lét egy mélyebb rétegének, amelyben közvetlen érintkezésbe kerülünk az istenivel“ (Ivánka 326). Itt, a szívben megy végbe az isteni Logosz megszületése az emberben, az ember egyesülése Isten személyes, emberré lett Igéjével (Ivánka 325k).

Ivánka izgató érdekességgel kimutatta, hogyan fejlődik ki Origenész e gondolatmeneteiből a vallásosságnak és a gondolkodásnak az az áramlata, amely St. Thierry Vilmosnál és a középkor német szerzetesnőinél elvezet a Jézus Szíve-tisztelet kezdeteihez, s általában ahhoz a misztikához, amely tudja, hogy a szív előbbre való az értelemnél, a szeretet a megismerésnél. Innét az ív átfeszül Pascal elvéig: „Istent a szív érzi meg, nem az értelem." „A szívnek megvannak az érvei, amelyeket az elme nem ismer“ (Ivánka 350). És természetesen Newman már említett jelmondata is a hagyománynak ebbe a vonalába simul.

Ennyiben tehát a szív, mint a Logosszal való megmentő találkozás helye felé fordulás mégis igen mélyen a patrisztikus gondolkodás új szintézisén alapul. Ágoston például így fogalmazza meg ezt a zsoltárokkal kapcsolatban: „Re- deamus ad cor, ut inveniamus Eum“ (térjünk vissza szívünkhöz, hogy megtalál15