Szolgálat 55. (1982)
Halottaink - Dr. Félegyházy József (Öry M.)
nem ismert meg. Karácsony előtt elvesztette eszméletét, s az utolsó négy hetet ebben az állapotban töltötte, mesterséges táplálással. Csodálatos szervezete, szíve végig hibátlanul működött, — csak akkor halt meg, amikor a daganat elérte a légzőközpontot az agyban, jan. 17-én. Havas téli napon, jan. 26-án temette Adácson érseke, Kádár László, öt püspök és több mint 250 paptársa jelenlétében. Hívei vállon vitték ki a temetőbe. Minden községből, ahol az utolsó évtizedekben tevékenykedett, bérelt autóbusz- szal jöttek a hívek búcsút venni tőle. Ennyi embert temetésen nagyon régen nem lehetett látni. Életútját végrendeletében ő maga is pozitívan látta: „Isten nagy ajándékának tekintem életem és benne papi hivatásom.“ Annak érzik mások is. Tanítványa írja: „Egy ember, aki azt mondta, amit hitt, és élte, amit mondott. Egy ember, aki rátette életét az Igazságra, az Istenre, és nem tántorodott el tőle soha. Egy ember, aki átadta magát egyszer s mindenkorra Krisztusnak, és nyomaiban lépkedett. Néha kereste e nyomokat, de mindig megtalálta. Legjobban a kereszt- útón. Ami mondanivalója volt számunkra, azt elmondta élete és néma szenvedése. Róla nem lehet beszélni, vele élni kell tovább.“ Oltártestvérei DR. FÉLEGYHÁZY JÓZSEF (1906-1982) Egy hónapon belül másodszor gyászolt a budapesti Hittudományi Akadémia, amikor dr. Takács József után dr. Félegyházy József kanonok, c. apát, érd. professzor is örök álomra hunyta le szemét. A két kolléga egyénisége és életpályája szinte ellentétes volt. Takács hányatott sorsával, markáns egyéniségével szemben Félegyházy a csendes, elmerülő tudóst személyesítette meg, akinek élete, egészen végső betegségéig, nyugodt és termékeny mederben folyt. 1906. jan. 5-én született Nagykárolyban. 1929-ben Nagyváradon szentelték pappá. Élethivatásának kialakulásáról és egyes állomásairól ő maga beszélt abban az érdekes interjúban, amelyet 70. születésnapja alkalmából folytattak vele. Már egyetemi tanulmányai elején érdekelte a história. Harmadéves korában egyetemi pályadíjat nyert „Pázmány tanári működése Grácban“ c. dolgozatával. Ez azt jelentette, hogy két évre ösztöndíjjal Rómába mehetett. 1930-ban filozófiából doktorált, 1931-ben egyháztörténészi diplomát szerzett. Ugyanebben az időben volt kint több jeles egyháztörténész: Vanyó Tihamér, Meszlényi Antal, Lovas Elemér, Radó Polikárp és Galla Ferenc is. „A szellemük bizonyára hatott rám.“ 1931/32-ben Ausztriában, a Klagenfurt melletti Tanzenberg olivetánus (a benoés rend egyik ága) apátságában filozófiát adott elő. Hazatérve 1932—34 között Szatmárnémetiben filozófiát és egyháztörténetet tanított. 1935-ben átkerült a váci egyházmegyébe, s ott Hanauer püspök, megtartva a sorrendet, először káplánnak nevezte ki Soroksárra, majd Vác-Felső- városra. 1938-ban újra teológiai tanár lett Vácott a hittudományi főiskolán. Jogot, egyháztörténelmet tanított, szentszéki jegyző volt és lelkipásztor. 1942-től egyetemi magántanár a Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi karán, Budapesten. 1947-ben pápai kamarás lett. Egy újabb „lelkipásztori zárójel“ után (1949-ben Mendén, 1953-ban Mezőtúron plébános) 1954-ben tanulmányi felügyelő lett a budapesti Központi Szemináriumban. 1956-tól 77-ig a Szent István Társulat alelnöke, ami sok gonddal járt. 1959-től nyugalomba vonulásáig, 1977-ig a hittudományi Akadémián a középkori egyháztörténet professzora. Igyekezett jól gazdálkodni az idővel, s egymás után jelentette meg munkáit. Pázmányhoz továbbra sem lett hűtlen: latin nyelvű filozófiai munkáiról szóló elemzését a „Pázmány bölcseleté“ c. kötetben adta ki (1937). Munkásságának nagyobbik fele azonban az egyháztörténelemhez kapcsolódik. Rómából magával hozta a váci egyházmegye 13—14. századi történetének dokumentációit, helyesebben azok regesztáit, amelyekből feldolgozta a tatárjárás korát az általa 100
