Szolgálat 54. (1982)

Tanulmányok - Albert Görres: Emberkép - Isten-kép

Sigmund Freud egy igen bölcs és mély mondatban foglalta össze a neurotikusról és a neurózisról szóló tanításának velejét: „A neurotikus azért fordul el a valóságtól, mert elviselhetetlennek találja, akár egészében, akár egyes részeiben“ (ö. M. VII. 230). A lelki egészség tehát - úgy látszik - abban áll, hogy az ember nem fordul el a valóságtól és nem érzi elviselhetetlennek. A neurózis gyógyulása az lenne, ha az embernek közvetítenénk a valóságba való beleegyezést. De hogyan gondolható ez el, hiszen Freudnak és sok tanítványának kifejezett véleménye szerint ez a valóság értelmetlen, fölösleges, véletlen képződmény, a kielégülés ugyancsak szűkös lehetőségeivel. A boldogság — így Freud — nincs betervezve a teremtés tervébe. Kedvező körülmények között — ismét Freud szavai - az ember ugyan elérhet valami langyos kényelemig, s hisztérikus nyomorúsága közönséges boldogtalansággá alakulhat. Ez a pszichoterápia célja - mondja (ö. M. I, 312). Ügy látszik hát, hogy az ember az evolúció torzszülötte, a természet tragikus selejtje. Hogyan képzelhetjük el ilyen vigasztalan háttérrel az egészségessé válás folyamatát, amely a valóságtól való neurotikus elfordulástól az „egészséges“ beleegyezésig vagy legalábbis elismerésig vezet?

A valóságba való beleegyezés előfeltétele lenne, hogy az ember meg tudja ismerni, kicsoda ő, milyen ő, és hogyan esik neki a világ. A valóságba való beleegyezés előfeltétele, hogy a létet egészében elfogadhassa, jónak tartsa. Sajátságos orvosi tapasztalat, hogy sok egyszerű ember éppen a betegség és a szükség határhelyzeteiben igen egyszerű módon végbe tudja vinni ezt az „acceptance“-t, elfogadást, ahogyan Charles Morgan nevezi „Az életút“ c. regényében. Azt mondják: „majd csak jó lesz ez valamire.“ Nem állítják, hogy tudják vagy csak sejtik is, mire lehetne jó betegségük vagy szenvedésük, hanem átfogó intuícióval átkarolják sorsuk egészét, és ebben a sokszor megmagyarázhatatlan reménységben elfogadják. Ezt a reményt a világ széles részeiben manapság még a vallások tartják ébren. Holnap talán már nem így lesz. De ameddig az ember nyelvében és emlékezetében még előfordul Isten neve, addig éppen ez a szó kérdést szegez neki. Ha elfelejti ezt a szót, akkor saját magát is elfelejtette.

A valóságba való beleegyezés legmélyebb és legmegalázóbb akadálya az, hogy valami áthatolhatatlan, felfoghatatlan mozzanat van benne, minden fogható, értelmes körvonala ellenére. A megértésre sokat adó ember számára itt tükröződik a rejtett Isten végtelenül felfoghatatlan volta. Isten felfoghatatlansága minden botrányok botránya, a világban és a történelemben fellelhető nyomai ennek: a rossz, a szenvedés, az ostobaság, a bűn, magának az embernek a felfoghatatlansága. Mindezek ellen csak egy orvosság van. Egy felejthetetlen élménnyel szeretnék utalni erre, ami mint szülésnél segédkező fiatal orvosnak jutott osztályrészemül:

1945-ben, kevéssel a háború vége után — a klinikák leírhatatlan személyzeti és dologi hiányoságokkal küszködve dolgoztak — egy fiatal, kedves és élénk tekintetű asszonyt szállítottak be, négy gyermek anyját, súlyos vérzéssel az

27