Szolgálat 54. (1982)

Tanulmányok - Albert Görres: Emberkép - Isten-kép

Az isteni nagyszerű, de rettenetes is. Az ember fogcsikorgatva hordja az istenek terhét. Igen nagy előnyei vannak, ha az istenit kiküszöböli öntudatából és így magára nézve megsemmisíti: továbbra is függ ugyan embertársaitól, de függetlenné válik a legnagyobb Úrtól. Eltűnik az ijesztő felelősség színe előtt, az erőfeszítés kötelessége, a metafizikai szorongás, a vallásos bűntudat, az isteni törvényekhez való kötöttség. Az ember élhet anélkül, hogy a tökéletlenség kisebbségi érzete kínozná, a vallás nem követel tőle erején felülit, nem nyugtalankodik, mint a szolga, aki sohasem tett eleget, nem nehezedik rá egy elhibázott múlt terhe, nem kell magát legyőznie, önmegtagadást végeznie, próbákat vérig állnia, megalázkodnia. Nem tartozik Istennek sem hálával, sem számadással. Végső soron nincs semmi olyan kötelessége, amit saját maga el nem ismer. Mindent meg szabad és semmit sem kell megtennie, ő minden dolog mértéke. Úgy lehet és maradhat önmaga, ahogy tetszik, ahogy neki magának tetszik.

Hát akkor hogyan keletkeznek a lét értelmezései? a vallások? Van sok valláselmélet, amely nem vallásos területről vezeti le a vallást. Lélektani és társadalmi mechanizmusokból, érdekekből, erőkből, politikai-gazdasági tényezőkből. A legelfogadhatóbbnak még a projekciós elméletet tartom. Eszerint az embernek megvan a hajlama, hogy úgy képzelje el magának az egész mindenséget, ahogyan önmagát megéli: mint anyagi képződményt, amely az anyagát valamiképpen meghaladó szellemi elvet tartalmaz. A benne működő szellem viszonya a testhez és a világhoz hasonló az isteninek a kozmoszhoz való viszonyához.

Nincs itt módom még a vallás keletkezése legfontosabb elméleteinek megvitatására sem. Ehelyett azt szeretném indítványozni: számoljunk azzal a lehetőséggel, hogy a vallások ténylegesen úgy keletkeztek, amint saját maguk gyakran leírják: Egyes emberek valódi, közvetlen istenélményre tettek szert, meg- világosításra, Istennel való találkozásra, és ezt továbbadták. Ezenkívül elfogadhatjuk, hogy a vallás az emberiség megérzéseinek szüretien lecsapódása, amelyekkel — még a gondolati folyamatokon való eszmélődést megelőzően — a világ felületét tapogatja, állandóan kutatva rajta a mélyebb, rejtett, szellemi jellegre való utalást. De nemcsak a világ dolgainak felületét tapintja ki így, hanem saját lényét, saját lelkét, saját szellemét is, és úgy értelmezi, mint önmagán túlmutatót, a végtelen, az isteni szellemre utalót.

A vallás tehát az ember ősfilozófiája, amelyet misztikusainak és prófétáinak élményei ihletnek. A filozófia és a tudomány kötelessége vele szemben az, hogy kritikusan kimossa belőle a képzelet és az abszurditás burjánzó beszüremkedé- seit, anélkül, hogy kiöntené az intuíciók és megvilágosítások aranyát. Ha ez áll, akkor elmondhatjuk, hogy a vallásokban, egyes gyakran képtelen képződmények alatt, egészében mégis csak az ember ösztönösen sejtő önmegismerése tükröződik, amint fölfedezi, hogy rászorul az üdvösségre. Nem tudja saját maga megszerezni azt, amire szüksége van, hanem reménykedve bízik az üdvösség isteni Meghozójában és az ő eljövetelében.

25