Szolgálat 53. (1982)
Eszmék és események - Levelesládánkból
nem egyszer ebbe a keserves szegénységbe. Máskor meg önként vállalták a nélkülözéseket azzal, hogy terméketlen, lakatlan szigetekre menekültek, csakhogy hitüket meg- vallhassák. Kb. száz évvel ezelőtt az üldözés utolsó nagy hulláma megint szétszórt közülök néhány ezret Japán különböző részeibe. Szerencsére ezúttal csak néhány évig tartott ez a megalázó számkivetés. Mégis sokan belehaltak az embertelen szenvedésekbe és kínzásokba. Cuvanóban is pl. több mint harmincat temettek el az alig száz főnyi csoportból. Nos, az említett kongregáció „alapítói“ ezekből az elsodort keresztényekből kerültek ki. Négy fiatal lány közös életre szánta el magát. A szegényekkel, betegekkel, gyerekekkel kezdtek el foglalkozni. Példájukat hamarosan mások is követték. Nemsokára már egyre több keresztény közösségnek voltak ilyen áldozatos csoportjai. Nem mentek férjhez, szegénységben, egyszerű szeretetben szolgálták a most már szabadon hagyott keresztényeket (és nem keresztényeket), nem feledkezve meg a lélek szükségleteiről sem (hitoktatás, nevelés stb.). A század közepén (1956) olyan világi szerzetfélébe tömörültek a nagaszaki egyházmegyében szétszórtan működő és csak lazán összefüggő csoportok. Az eggyélevés jelképéül egyszerű egyenruhát és új nevet kaptak: „Az Úr szolgálóleányainak kongregációja.“ Mert ebben látták hivatásuk lényegét: Máriához hasonlóan az Úr szolgáló- leányai akartak lenni a nagaszaki keresztények szolgálatában. De ez csak az első lépés volt az igazi egység felé. Húsz éves, jól átgondolt előkészítés után, 1975-ben igazi kongregáció lettek! Új nevet vettek fel: „Az angyali üdvözlet Kongregációja.“ És szerzetesi ruhát öltöttek magukra! Akkor, amikor szerte a világon a női szerzetesrendek világi ruhával cserélik fel a megszentelt habitust: ezek az egyszerű, napsugaras japán lányok boldogan hajtják fejüket a Krisztus édes igájába, és szent büszkeséggel viselik új szerzetesi ruhájukat. Az öregek is, akik még „szabadon“ nőttek fel ebben a szervezetben, zokszó nélkül vállalták a szerzetes élettel járó megkötöttségeket. Ma már nem kell nekik nap mint a nap a földet túrni, tehenekkel bajlódni, vagy gyalogosan róni az egyenetlen, hegyi utakat. A „japán csoda“ őket is korszerűsítette: ízléses, jól felszerelt napközi otthonokban, kényelmes plébániákon, korszerű kórházban szolgálják az Istent, Akiért annyit kellett őseiknek szenvedniök. Az újoncokat középiskolába küldik, munkájuknak megfelelően kiképezik. Csak a szellem a régi: felebaráti szeretet és evangéliumi egyszerűség. Nagy ambícióik nincsenek: múltjukhoz hűen csak a nagaszaki egyházmegyében dolgoznak. Ott ápolják, ébresztgetík, erősítik az ősök hitét, főleg a gyermekekben. Ma kb. 350 a kongregáció létszáma. Jelentkezőben nincs hiány; eddig még mindig volt hivatás szép számmal. LEVELESLÁDÁNKBÓL (Erdélyből:) Ausztriai utam lelki élményei még mélyebbek és maradandóbbak a látvány szépségénél. Sok esetben talán az üzleti haszon, a turistaforgalom ápolása az indíték, de a legkülönbözőbb formáit láttam az udvariasságnak, figyelmességnek. A forgalom irányításának hivatalos szervei megoldani segítenek a közlekedés bonyodalmait. Egészen barátságos a gyalogos—autós viszony. Nagy türelemmel hordja elő a kereskedő az áruját, és szívesen tájékoztat, hogy a legmegfelelőbbet kapja a vevő. Az étkező-helyeken vetélkednek a legmeghittebb vendéglátással. Az új templomok az életből nőttek ki, de a régiekbe is sikerült bevinni azt. Sokszor láttam babakocsival, iskolás gyerekekkel, kamaszokkal felvonuló szülőket. Kis közösség a nagyobbá magával hozva, töltekezve az egység erejével. Láttam üres marokkal •— kitárt szívvel őket az életadó kenyeret osztogató diakónus előtt elvonulni. Láttam, ahogy kézről kézre adják a perselyezö kiskosarat; ahogy dalolnak, ahogy könyörögnek, saját és közösségük, az egész emberiség gondját, örömét tárják égi Atyánk elé. Bár nem értettem, mi volt a lecke, a jó hír melyik passzusát magyarázza a pap, de örömmef szorítottam meg egy 3 éves kislány felém nyújtott kezét a békefelhívásnál. Hittem és hiszem, hogy lesz, hogy kell legyen foganatja. — Láttam egy fiatal anyát az utcán, aki hátán vitte alig 88
