Szolgálat 53. (1982)

Tanulmányok - Belon Gellért: A felnőtt ember imája

Persze ez nem tarthat sokáig, mert hiszen alig van helye és ideje ennek az imának. Mert itt és most nem az ünnepi embert kell tekintenünk, hanem a mindennap emberét, aki - mint a túlkulturált világokban mindenütt - estére áttolt életet él, és emiatt reggel későn ébred, sietve öltözik-reggelizik, rohan a munkahelyére, tájékozódó tere-ferék után indul a munka irama, és beleértve az ebédszünet feloldottságát is, pszichikailag szinte képtelen néhány nyugodt percet is biztosítani ájtatossága számára. Gépsorok közé beékelve, vagy akták és ügyfelek tömegében elveszve nem lehet — mint szokták mondani — imába elmerülni. Az osztott figyelmet a munka megsínyli. Csak kivételes tehetségű emberek tudják megtenni a többfélére figyelés akrobatikáját. A figyelmetlenség a munkában, még ha ima miatt történnék is, lelkiismeretlenség számba megy, és az ilyen ember keze alól selejtes dolgok kerülnek ki.

Viszont áll az Gr Jézus mondása: Mindig kell imádkozni, és soha bele nem fáradni. Hogy lehet a munka iramát és az ima állandóságát összekötni? Hogy ilyesmit lehet csinálni, azt negatív példán szemléltethetjük. A munka közbeni káromkodások nem zavarják a munka menetét, pedig azok negatív előjelű imádságok. A káromkodó ember hitvalló ember — akármilyen furcsán hangzik is —, mert mindenben Isten kezét látja, mindenért Istent teszi felelőssé. Öt okolja, ha a kezére üt, vagy elhibázza a műveletet. Ilyenkor szokott ugyanis a káromkodás önkéntelenül is kitörni az emberből. — A hivó és istenszerető embernek valami ilyen alapélményre kell szert tennie, amiből az élet való helyzeteiben villámszerűén kiugrik az áldás, az öröm, a megnyugvás és türelem.

Másrészt meg kell tanulnunk magukkal a dolgokkal imádkozni. Az előttünk járó korok lelkiségére a szerzetesi életforma nyomta rá a bélyegét, kezdve attól, hogy az imát csak „a világ zajától elvonulva“ tudjuk elképzelni. Meg kell tanulnunk a zajban és az élet rohanásában is jelenlévő Istenre rátalálni. Amint ezt mindig is hirdették a lelki élet mesterei, csak a gyakorlati alkalmazásra nem került sor. Már a szerzetesség ősforrásánál, az egyiptomi remeték között feltűnik szent Pafnucius alakja, akiről így szól a legenda: szerette volna tudni, hogy sokévi remeteségében és böjtölő önmegtagadásaival milyen fokára jutott az életszentségnek. Az angyal először egy muzsikáshoz hasonlítja, majd egy házaspárhoz, végül egy kereskedőhöz, akiket ez a jeles remete-szent fölkeres, és megtudja tőlük, hogy semmi rendkívüli imaéletük nincs, de törekszenek tisztességes keresztény életre. Jellemző, hogy a többször visszatérő vándorlegendában a remete áll szemben a világi foglalkozást űző emberekkel, tehát a magány, az önmegtagadás és az ima embere a világ zajában élőkkel.

Hasonlót mond Assziszi szent Ferenc a tökéletes boldogságról szóló szép fejtegetésében Leó testvérnek. „Ha megesnék is, hogy a kisebb testvérek az egész földön nagyszerű példáit adnák az életszentségnek... ha vakokat, bénákat gyógyítanának ... sőt négynapos halottakat támasztanának... ha minden nyelvben, az összes tudományokban és írásokban jártasok lennének ... ha az angyalok nyelvén beszélnének... írd, hogy még ebben sincs a tökéletes bol7