Szolgálat 53. (1982)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A püspöki szinódus a családról

nak kell lennie“ (vö. HV 9 és 11). Ezzel a mondattal tiltakozni kívántak azok ellen az elméletek ellen is, amelyek különbözést akartak kimutatni a zsinat és az enciklika között. A szinódusi atyák véleménykülönbsége tehát nem az alapmondanivalóra vonatkozott, hanem a lelkipásztori alkalmazás játékterére. Sajnos levelem máris túl hosszú lett, így nem térhetek ki részletesen erre. De alapjában véve már az imént jelezni próbált alapmércéből nagyon világosan következik a megítélés mércéje a mindenkori cselekvés különböző erkölcsi minőségére és így a lelkipásztor lehetőségeire nézve. Azt mondtam: a fogamzásgátlás és a fogamzás ritmusának követése közötti különbség abban áll, hogy az utóbbi szükségszerűen magában foglalja a személyes oldalt, a személyes szerelemnek és idejének meg a hűség közös idejének vonatkozását (tehát lényegében a nemi találkozás belső beilleszkedését a házasságba és elvi termékenységét), — a teremtésnek való engedelmesség egyúttal a személy méltóságának megmentése. A Humanae Vitae állítólag egészen „természetes“ mércéje a valóságban az egyedüli mindenestül személyes. Ez pedig az e téren történő emberi cselekvés erkölcsi értékelése szempontjából azt jelenti, hogy annál közelebb jut valaki az Egyház képviselte erkölcsi igényhez, minél inkább ennek a mércének az értelmében jár el; annál távolabb marad tőle, minél inkább pusztán dolognak, mindenkor rendelkezésre állónak tekinti a nemiséget. Ezért a Humanae Vitae mércéje minden világosságában sem merev, hanem nyitott a különféle erkölcsi helyzetek árnyalt megítélésére.

d) Alkalmazás a lelkipásztorkodásban

Ezért mondhatta a szinódus, anélkül, hogy megtagadta volna gondolatmenetét, vagy üres részvéttel kendőzte volna el a kérdést: „A püspöki szinódus jól ismeri sok keresztény házastárs roppant nehéz és valóban fájdalmas helyzetét, akik őszinte akaratuk ellenére, gyöngeségük és a tárgyi nehézségek miatt nem érzik képesnek magukat, hogy teljesítsék az Egyháztól tanított erkölcsi szabályokat, és engedelmeskedjenek nekik.“ Ezért nyúlhatott vissza a szinódus itt a fokozatosság gondolatára is, mondván, hogy a tanításhoz hozzátartozik a konkrét nevelés, amely az embert élete végéig tartó vándorútján nyomon kíséri, és segítségére van, hogy bizalommal megnyíljék az isteni irányításnak. Mindez nem jelenti, hogy a Humanae Vitae-ben kijelentett és a szinódustól újonnan megvilágított alapmércét most már elméletben tanítjuk, gyakorlatban meg visszavonjuk: a szinódusi atyák kifejezetten tiltakoznak az ilyen szkizofrénia (hasadás) ellen, ami az utóbbi évtizedben nem ritkán jellemezte a helyzetet. Inkább azt jelenti, hogy láthatóvá válik ennek a mérőének belső áífogóképes- sége, az, hogy ez maga is egy út, és erre az útra akar irányítani, — világossá lesz, mennyire emberi és emberre szabott, éspedig azért, mert nem emberek találták ki. De ha valaki nem indul útnak, ha a mérce út-jellegéből azt a következtetést vonja le, hogy közömbös, akkor megtagadja a mérőét és azt az esélyt, amelyet az embernek felajánl, hogy jobban, mélyebben önmagára találjon. A tablettával szemben terjedő szkepszis (mint már mondottuk) esélyt kínál itt

47