Szolgálat 52. (1981)
Halottaink - Willesits Ferenc (Őry M.)
Ö irányította a ház lelkiségi programját: vezette a reggeli és esti imát, adta az utasításokat az előimádkozónak, és — ha jól emlékszem — az esti imát megtoldotta néha egy-eQy megkapó gondolattal. Néha exhortációt, azaz buzdító beszédet tartott. Megszervezte az évi lelkigyakorlatokat, kijelölte a közös lelkiolvasmányt, kísérte a növendékeket a diákmisére. Ö adott engedélyt azoknak a diákoknak, akik téli időben is napi szentmisére jártak. Az intézet főgondja a vallásos és hazafias nevelés volt. Már a bejáratnál köszönthettük a Szűzanya régi képét, amint köpenyével betakarja az intézet árva gyermekeit. Szent Imre képe a magyar ifjúság példaképét állította elénk. A napi sétát — ezt esőben, hóban is megtartottuk — szintén a prefektus szervezte és vezette. A városban corpusban jártunk, de amikor kiértünk a közeli erdőkbe, a rőti völgybe vagy az Óház felé, kis csoportokra szakadtunk. Ilyenkor a prefektus hol az egyik, hol a másik körhöz csatlakozott. Feri bácsi szívesen jött közénk: mesélt nekünk és buzdított. A nagyokban, az érettekben —akiket mi már „bácsiztunk“ — nagyon tisztelte a személyiséget. Erre egyik utolsó levelében tett célzást. „Mint gyerek-pap — írja — magam is tisztelettel néztem föl a két felső osztályra, a nagyokra.“ Névszerint meg is említi, kik tettek rá már akkor nagy benyomást. Köztük volt a két leendő jezsuita kínai misszionárius és a kőszegi kórház későbbi országszerte ismert főorvosa. Egy betegség alkalmából kerültem közvetlenebb kapcsolatba vele. Elsős gimnazista koromban, télen, egy akut vesegyulladás miatt egy időre haza kellett utaznom. A prefektus kísért el. Ezen az úton éreztem meg, milyen meleg és aggódó szíve van. Hogy gondoskodott rólam egész úton, és milyen tapintattal adott át megriadt szüleimnek. Szóval „gyerek-pap“ létére is atyánk volt. Atyja és jópásztora volt később mint hitoktató, káplán és plébános is az ifjúságnak és híveinek. Mint hitoktató még öt évig Kőszegen maradt. Gyakran találkoztunk. Szeretettel érdeklődött hogylétem, fejlődésem felől. — Lelkipásztori munkát a szombathelyi egyházmegye déli részén végzett: az Őrségben, öriszentpéteren 26 évig (1925—1951) volt plébános, és 5—6 évig az őrségi kerületi esperesség vezetője. Az Őrség Magyar- ország délnyugati csücskében terül el. Sajátos vidék, sajátos táj, egyéni színképpel, egyéni tájszólással, saját népviselettel és ősrégi szokásokkal. Arra volt hivatva, hogy a nyugati országhatárt védje a külföldi betörésektől. Willesits Feri bácsi pedig a „farkasoktól“ védte híveit. Szerették apostoli buzgósága, lelkiismeretessége és közvetlen modora miatt. 1951—54 között sokat betegeskedett, úgyhogy 60 éves korában nyugalomba kellett vonulnia. Budapestre került, ott még kisegített, de utolsó éveiben visszavonult és a halálra készült. Ebben az időben kerültem vele újra összeköttetésbe. Tulajdonképpen SVD-bátyám révén, aki gyakran közvetítette volt prefektusom üdvözleteit. Aztán gyémántmiséjére írtam hosszabb gratuláló levelet. Ő a régi csókavári emlékek felidézésével válaszolt. Hogy még most is előtte van a pirospozsgás arcú, mosolygós kis Miklós meg a többi kelczista. Mikor bátyám két éve meghalt, Feri bácsi kért, hogy most én vegyem át tőle a híradás stafétabotját. Ettől kezdve sűrűn leveleztünk. Keveset írt, öreges betűkkel, de a régi lelkesedéssel. Az öreg Feri bácsi emlékeiből élt. Leveleiben gyakran visszatér életének állomásaira. Akikért egykor annyi szeretettel és tisztelettel, küldetéstudattal dolgozott, azoknak sorsát lelkében tovább hordozta, imáival segítette őket. Amikor említettem neki, hogy emléket szeretnék állítani a két kelczista kínai misszionáriusnak, Horváth Sándornak és Németh Józsefnek, érdeklődött: mi lett a sorsuk, vértanúk lettek-e? Mennyi aggodalommal kísérte őket — ezeket a tűzvonalban dolgozó távoli misszionáriusokat! 87. életévében írta: nem panaszkodik. „Beteg nem vagyok, de bizony fáradtnak érzem magam.“ Gondolkodásának frissesége azonban nem csökkent. Amikor könyveket küldtem neki, így írt: „Nagyon köszönöm a küldeményt. Igen jókor jött, mert részben sok új dolog olvasható, — másrészt jó felújítani a régen ismert, de azóta feledésbe ment ismereteket!“ Sokat foglalkoztatta a halál gondolata. Évről évre érezte erői gyengülését, és remegve gondolt a Bíróval való elszámolásra. Ugyanakkor vágyva vágyott a Mesterrel való találkozásra. 7 97
