Szolgálat 52. (1981)

Eszmék és események - Szeplőtelen fogantatás ünnepére (Hans Urs von Balthasar)

zelik, egy résznek szóló, hanem egyetemes üdvösség. Bár üdvössége nem egyszerűen erőtlen amnesztia lesz, hanem igazi ítélet. Mert ő teremtményeinek Ura és az is marad, övé a végleges ítélet jó vagy rossz voltuk, jó vagy rossz sorsuk fölött. Minden a legnagyobb mértékben titokzatossá válik: Isten eljön, úgy, amint Izrael várja, egyszerre bíró és megmentő gyanánt, de nem úgy, hogy elválaszt és határokat húz, hanem — és ezt nem várja Izrael — úgy, hogy megmentőként bíráskodik és bíróként megment. Tudjuk a hitből, hogyan tette ezt: mint Isten báránya, aki magára vette a világ bűnét, az egész emberi nem és minden egyes ember bűnét, a zsidókét éppúgy, mint a pogányokét, a jámborokét éppúgy, mint az istentelenekét.

Most hirtelen látjuk az ünnep értelmét. Ez az Isten, aki lerombolja az emberi határokat, nem akarja sajátmagának megtartani ezt a belső határtalanságot, ezt a tökéletesen pozitív magatartást, amelyet a világba kíván hozni, hanem mint az esőt és harmatot közölni magával a földkerekséggel, a földi birodalommal. Valahol a földön fel kell hangzania egy nem féligmeddig-való, hanem teljes, nem körülbelüli, hanem pontos feleletnek az ő szavára. Éspedig pontosan ott, ahol ő maga eljön. Kell, hogy elfogadja és befogadja a föld, hiszen különben nem volna hová jönnie. Hogy magára vegye azt, ami a mienk, egynek kell lennie közülünk; kívülről nem teheti meg, csak belülről veheti magára. És ezért be kell hogy bocsássák, nem csupán fizikailag, mint mondjuk egy megerőszakolt asszony fogan az őt leteperő férfitól, hanem „egész szívedből, egész lelked- ből, teljes elmédből és minden erődből.“ A földnek az ég erejében be kell fogadnia a közeledő kegyelmet, hogy igazán megérkezhessék a földre, és megvalósíthassa szabadító művét, önmagától a föld nem tudná ezt megtenni. Láttuk az ószövetség szemléleténél: a föld úgy kívánkozik igazságosság után, hogy elválaszt. Az az „igen“ szó azonban, amely az égnek a földön való befogadásához szükséges, túl van minden elválasztáson és megkülönböztetésen, határtalan, vég nélküli igen: ilyet a föld csak a menny szeretetkészletéből kaphat.

És még valami. A gyermeknek, aki a Jézus nevet fogja kapni, ennek az édesanyának ölén kell megnőnie, és születése után ő neveli föl. Már most az anya—gyermek kapcsolat már fiziológiailag is sokkal bensőségesebb, mint az apa és gyermek közötti; több mint fiziológiai: lelki, teljes emberi. A gyermeknek az anya nemcsak testét és vérét adja, hanem ezzel a leikéből és a szelleméből is valamit. És ez folytatódik a születés után a gyermek fölnevelésében. Jézusnak anyjától kell megtanulnia, hogyan áll az ember tökéletes visszonyban Istennel, hogyan mond az ember határtalanul igent Istennek. Nemcsak szavakban kell tőle megtanulnia, hanem azon az egyedüli módon, ahogyan a gyerekek igazán elfogadnak valamit: példájából. Ne higgyük, hogy ehhez az anyának emberfölötti lénynek kell lennie, csak az a fontos, hogy sehol se látsszanak benne a készségnek határai, hogy tökéletesen tiszta tükör legyen a gyermek számára, amelyben visszatükröződik Istennek teljes igent-mondó készsége a világ felé. Ehhez elég a tökéletes alázat, ez a teljesen emberi tulajdonság, amelynek meglétét alig veszi észre és becsüli meg az ember, viszont hiánya fájdalmasan fel68