Szolgálat 52. (1981)
Tanulmányok - Sántha Máté: Hernández doktor, a felelősség embere
megkérdezte egyik hallgatóját: „Uram, mi a maga hivatása?“ „Egyetemi hallgató vagyok." „De ember, mondja hát meg magunk között: miért nem gyakorolja?!“ Buzgón olvasta a pápai enciklikákat, és a szociális kérdésre vonatkozó passzusaikat barátaival és professzortársaival is megismertette, hogy megmutassa, mennyire törődik az Egyház az emberrel. írói készsége sem volt utolsó. Élvezet olvasni például egyik levelében egy óriási zivatarban tett beteglátogatás színes leírását. Néhány kisebb történetet újságban tett közzé. Legtöbbet talán mégis a fiataloknak jelentett. Igazolta előttük egyéniségével, hogy hit és tudás összefér, hogy lehet valaki egyszerre mai ember és hivő ember. Üdvös kételyt öntött beléjük más tanáraik elméletei iránt, amelyeket azok a tudomány végső és döntő szavaként hangoztattak. A fiatalokat vonzotta ez a kevés szavú, nem egyszer energikus és szigorú, de jóságos ember. És nem volt titok előttük, hogy erejét a napi szentmiséből és szentáldozásból meg az imádságból meríti. Valaki elmondta, hogy egy ideig háziorvosuk volt, és 18 éves fejjel olyasmikben kérte tanácsát, amit sem egy papnak, sem a szüleinek nem tudott volna elmondani. Hernández részrehajlatlan tanácsokat adott az evangélium szellemében, s gyakran zárta szavait Krisztus vagy Szent Pál egy-egy mondásával. 1918. márc. 18-án egyik öccsét temették. A végén így szólt rokonaihoz: „Most Lajoson volt a sor; kérem Istent, hogy legközelebb engem vegyen el.“ Június 28-án délután 3 órakor, szokás szerint egy óramű pontosságával belépett az előadóterembe, és megtartotta előadását a Hansen-bacilusról. Mint mindig, ezzel búcsúzott: „Viszontlátásra holnap, ha Isten is úgy akarja.“ Másnap, Péter-Pál napján, villamosra akart felszállni, s közben nem vett észre egy közeledő autót. Mikor a jármű elkapta, felkiáltott: „Szentséges Szűz...!“ Feje a járdához vágódott, koponyaalapi törést szenvedett. A sors iróniája, hogy a vezető édesanyját pár nappal azelőtt éppen a doktor gyógyította meg, a kevéssel előbb lezajlott influenzajárványban pedig — amikor önként felajánlotta szolgálatait — nővérét mentette meg a haláltól. Azonnal betették az autóba és kórházba vitték, de már az úton meghalt. Váratlan halálának óriási visszhangja, a temetésen résztvevők ezrei mutatták meg igazán, mennyire szerették. Az emberek ragaszkodtak ahhoz, hogy vállukon vigyék a koporsót a temetőbe. „Koporsója után haladva -- mondotta valaki — mindnyájan azt a vágyat éreztük, hogy jók legyünk.“ Tisztelete rohamosan terjed, s boldoggá avatása is megindult. Életében nem látunk különleges hősi cselekedeteket. Az ő hősiessége az volt, hogy öntudatos ember és keresztény módjára élt, s mindig az volt a leghőbb vágya, hogy megismerje és kövesse Isten akaratát. Egyszer így felelt valakinek, aki lelkületét dicsérte: „Nagyon kevés az, amit teszek. Különben maga is meg tudja tenni éppen olyan jól, mint én. Isten mindenkihez ugyanaz. Nemes- lelkűen kell felelni neki. Ha valaki közeledik Hozzá, ő is köze! jön.“ 4 49
