Szolgálat 52. (1981)
Tanulmányok - Sántha Máté: Hernández doktor, a felelősség embere
1889 áprilisának első napjaiban visszatér Caracasba, azzal a szándékkal, hogy ott kezd orvosi gyakorlatot. Egy régi professzora és jóakarója azonban ösztöndíjat eszközöl ki számára a kormánytól, és kiküldik Európába, hogy Francia- és Németországban szövettant, kísérleti fiziológiát és bakteriológiát tanulmányozzon. Két évig marad ott, s teljes lendülettel veti magát a munkába. Szövettani professzora pl. ilyen bizonyítvánnyal látja el: „Boldogan jelentem ki; képességei, ízlése és gyakorlati ismeretei olyan szakemberré teszik, hogy büszke vagyok, amért kiképezhettem.“ Közben Berlint is megjárja, mivel a patologikus szövettan ott fejlettebb. Ha Caracas a hitét tette próbára, akkor Párizs elsősorban erkölcsi vizsga. A jó külsejű, biztosított megélhetésű fiatal férfi bőven találhatott volna itt könnyű kalandot. Társai az éjjeli mulatókat látogatják. Ö édesanyja és húgai emlékéből táplálkozó tisztelettel közeledik minden nőhöz. Tanulótársa és másik bizalmas barátja, a későbbi Razetti professzor — különben ateista — kijelentette: „Azt hiszem, vannak erények, amelyeket lehet utánozni, de Hernández tisztaságát nem.“ Honnan veszi az erőt ehhez a fegyelmezett élethez? Nemcsak vasárnaponként, de hétköznap is gyakran látják a Montmartre-en, a Szent Szív templomban, „kezében misszáléjával, hogy jobban értse a francia papok ördögi latinját“ — jegyzi meg ironikusan egyik társa. Könyvei között ott volt a Biblia, szentek élete és más lelki könyvek, gyakran olvasta őket, sőt fel is olvasott részleteket az illetőnek, „és mondogatta nekem, hogy sose feledkezzem meg a természetfölötti életről, az egyetlenről, amely megmagyarázza rendeltetésünket e világban.“ 1891 tavaszán már örömmel ír Dominicinek közeledő visszatéréséről. „Nem tudom kifejezni neked, miiyen büszke vagyok a mi Caracasunkra, mióta megismertem Párizst. Majd beszélgetünk erről.“ Ez év november 6-án Caracasban elfoglalja egyetemi tanszékét és átveszi az újonnan alapított kísérleti fiziológiai és bakteriológiai laboratórium vezetését. A laboratórium a párizsinak pontos mása, az általa küldött tervek szerint. Halála napjáig, 1919. jún. 29-ig működik itt, - leszámítva azokat a közjátékokat, amelyekről még szó lesz. A fentebb már idézett F. de Sales Pérez így jellemzi 1893-ban: íme egy ember, aki a legnagyobb dicséretre méltó tulajdonsággal rendelkezik: Orvos, aki jót mond a többi orvosról. Már csak ezért a ritkaságért is magas helyet adnék neki a szakmában. Ki tudná megtenni, hogy ne tisztelje Hernández doktort, ha csak szót vált vele? Elbűvöl az olyan ember, aki nem veszi tudomásul a saját érdemeit. Tudja mindazt, amit az olyan ember tudhat, aki 26 esztendőt töltött tanulással. De még többet is tud, olyan tudományt, amit semmiféle akadémián nem tanítanak: Meg tudja szerettetni magát. Veleszületett sajátossága az a természetes jóakarat, amely minden akaratot vonz, az az őszinte udvariasság, amely a másikat is tapintatra indítja, és az az alázatos szigor, amely — mint minden pozitív erény — tiszteletet követel. 45
