Szolgálat 52. (1981)
Tanulmányok - Sántha Máté: Hernández doktor, a felelősség embere
gények ügyvédje lesz. De apja rábeszélésére az orvosi pályát választja: így többet tud használni az embereknek, és lendít az ország szomorú egészségügyi helyzetén. Mivel az apa keresete nem elég taníttatására, a kollégiumban számtantanári és felügyelői állást vállal, így segít magán. Nagyon szeret zongorázni, a legjobb klasszikus darabokat játssza. Csak úgy falja a könyveket, már ekkor megvetve nagy műveltségének alapjait. Amellett szívesen vesz részt társai szórakozásában is. De fő célja szemmelláthatólag az, hogy öntudatos, művelt emberré nevelje magát. „Anélkül, hogy túlságosan befelé forduló lett volna — mondja róla egyik társa —, nagy gyönyörűségét találta a tanulásban, és igen tetszettek neki a tudományos és intellektuális viták, ahol mindig tiszteletben tartotta partnereit.“ Harmadéves egyetemista korában találkozott össze a beiratkozáson a cara- casi Santos Aníbal Dominicivel, aki akkor kezdte tanulmányait. Mindjárt felajánlotta, hogy tanuljanak együtt. Ezzel kezdetét vette az a szoros barátság, amely egészen Hernández haláláig tartott. (Mikor már nem laktak egy városban, sűrű és terjedelmes levelezést folytattak; ez ma Hernández életének legértékesebb dokumentuma.) Ebben az évben kiköltözött a kollégiumból, hogy teljesebben a tanulásnak szentelhesse magát. A nap nagy részét együtt töltötték barátjával, többnyire annak otthonában, az apa nagy könyvtárában. Az egyetemi jegyzetek igen hiányosak voltak. Ezért Hernández ötletére Párizsból hozatták meg a legfrissebb orvosi szakkönyveket. Az előadó tanárok ugyancsak meglepődtek, amikor hazájukban még ismeretlen adatokat, elméleteket szőttek beszámolóikba. „De nemcsak az orvostudományt nyeltük szomjasan azokban az években — írja Dominici. — Mindenfélét olvastunk, spanyolul, franciául, angolul, szépirodalmat, művészeti könyveket, verseket, az összes klasszikusokat; történelmet, természettudományt, filozófiát. Valósággal dúskálkodtunk az ismeretszerzésben, a tudás szenvedélyével, ahogyan Szent Ágoston hívta. Közben állandóan beszélgettünk az olvasottakról a nap folyamán, és gyakran folyamodtunk apám jó ítélőképességéhez, emberi bölcsességéhez.“ A fiatalember nem bővelkedett a pénzben, viszont öltözködésben sem kívánt elmaradni társaitól. így leckéket vett egy ismerős szabómestertől, s ezután maga készítette öltönyeit. Barátja szerint „joviális humorú, roppant szívélyes“ társ volt, „kedvére volt a szórakozás, a családias társaság, a zene, a bál...“ Ebben az évben azonban súlyos tífuszba esett. „Azt hiszem — írja valaki —, inkább élniakarása és vallásos optimizmusa mentette meg, mint az ápolás és az orvosságok. Majd mindennap meglátogattam, és annak ellenére, hogy igazán a végsőt járta, állandóan követte az előadásokat. Sohasem csüggesztett bennünket azzal, hogy megadta volna magát. Inkább terveket szőtt hamaros felépülésére és az egyetemre való visszatérésre.“ Ez meg is történt. Az egyetemen akkoriban a pozitivizmus és liberalizmus szelleme uralkodott, a természetfölötti tagadását a tudomány követelményének tekintették. Hernández gyermeki hitének ezekkel a befolyásokkal szemben kellett helyt állnia. Világos, fejlett, nyugtalan gondolkodása nem érte be azzal, hogy kritika nélkül elfogadja, 43
