Szolgálat 52. (1981)

„Ez nagy szentség valóban“

„FZ NAGY SZENTSÉG VALÓBAN1

Amikor a II. vatikáni zsinat a szentmiseáldozatot nagy erővel keresztény életünk központjába állította, egyáltalán nem volt szándékában ezzel háttérbe szorítani az Oltáriszentség, a köztünk élő Űr Jézus misén kívüli tiszteletét. Ellenkezőleg: az egyházi tanítóhivatal megnyilvánulásai nagyon is helyeslik és figyelmünkbe ajánlják ezt, mint ami természetszerűleg folyik a szentmiséből. Az állandó jelenlét is a szentmiséből születik: az imádandó szentség a szentségi áldozatból. így a szentség- imádáson sem fogunk megfeledkezni az imádás és hódolat mellett a hálaadásról Jézus mérhetetlen odaadó szeretetéért, amellyel önmagát áldozta a kereszten. A magányos imádkozó is legyen tudatában, hogy az imádkozó világnak és egyháznak tagja. — Amikor pedig a szentmisében szentáldozáshoz járulunk, a legbensőbben egyesülünk Krisztussal, hogy természetfölötti életünk táplálékává váljék. Elsősorban ennek a két szempontnak szenteltük mostani füzetünket. Jó alkalmat adott rá az idei lourdes-i jubiláns eukarisztikus kongresszus.

„Mivel szerette övéit, határtalanul szerette őket...“ (IV.kánon) Az Oltáriszentség a megtestesült Isten végső, legmerészebb, mondhatni provokatív kísérlete arra, hogy határtalan szeretetét az aprócska ember önkéntes szeretete viszonozza. Hogy egészen közel, mindenkinél közelebb kerüljön hozzánk. Hogy a maga képére és hasonlatosságára alakítson.

Mérhetetlenül nagy és nagyon igényes Titok ez. Éppen ezért félő, hogy valamiképpen kibújunk a komolyan vétele alól. Vagy úgy, hogy megszokottá, rutinná válik (ez elsősorban a papokat fenyegeti, de sokszor a napi áldozókat is), vagy úgy, hogy „ájtatossági gyakorlattá“, át nem élt szép formulák recitálásává válik tisztelete, vagy úgy, hogy jan- zenista szigorral csak távolról nézzük, nem lépünk közvetlen viszonyba vele. A fiatalok meg mintha fordított veszélyben forognának, ők elsősorban az Ember Fiát látják Jézusban, örömmel járulnak lakomájához, — de mintha sokszor nem tudnának igazán elcsendesedni előtte, és közeledésüket nem mindig kísérné igazán mélyreható megtérés.

Valamennyiünknek legnagyobb baja pedig az, hogy nem tudjuk eléggé összekapcsolni hétköznapjainkat a templomban töltött ünnepi percekkel. A szentmise, az úr jelenléte, a szentáldozásban való egyesülés nem élteti vérkeringés módjára gondolatainkat, tetteinket, egész valónkat.

Ebben szeretne elsősorban segíteni kis füzetünk.

3