Szolgálat 52. (1981)
Halottaink - Bokros Sándor (Családi beszámolók alapján)
Az idézett búcsúztató a készséges paptestvérröl is szól: „Köszönöm, János, hogy átadtad nekem mindig az új könyvek sorozatát; hogy vittél gépkocsin lelkigyakorlatokra, ezüstmisénkre, találkozókra Kunhegyesről, és menet—visszajövet a gépkocsiban a rózsafűzért imádkoztak hangosan. Nagyasszonyunk ott állt melletted a döntö pillanatban, és elkísért szent Fia elé.“ Az utóbbi években panaszkodott egészségére, de hivatását példaadóan teljesítette, pl. életének utolsó évében több mint 800 beteglátogatást végzett. „Keresztutadat végigjártad, korán felvetted keresztedet; súlyos volt, de felértél vele, s csak akkor szóltál halkan: Beteljesedett...“ Halála előtt két héttel vitték be a szolnoki kórházba, ahol a szentségek buzgó felvétele után tüdőembóliában hunyt el 1980. dec. 12-én. Ott szerepelt a halottak névsorában, amelyet Marosi Atya még utolsó erejével kórházba vonulása előtt a Szolgálat számára összeírt. „Tartottad a papok szombatját hivatásokért; gyújts kegyelmi lángot, hogy helyedre lépjenek, mint az Úr kívánta, s rendíthetetlenül álljon a papok sorfala.“ Confratres „BOLDOG ÉLET AZ, AMELYIK BETELJESÜLT“ BOKROS SÁNDOR újmisés, élt 24 évet Szép fehér elsömisés ruhájában megnyugodott, békés vonásokkal pihent koporsójában 1981. jún. 19-én. Az Úr oltáráért vívott hősi küzdelme után 86 napot tölthetett a papi szolgálatban. Ez volt rövid életének koronája a földön. Dunaszerdahelyen (ŐSSR) született 1957. aug. 6-án, az Úr színeváltozásának ünnepén, aki azután olyan korán elvitte magához dicsőségébe. Négyen voltak testvérek, három fiú, egy lány. Gyerekkorában sokszor kísérte a templomba a buzgó nagymamát és ministrált. Iskoláit helyben végezte mint kötelességtudó, segítőkész diák. Tanítói, társai igen szerették. Mindig szívügye volt a papi hivatásokért és jó papokért vaJó ima és áldozatvállalás. Hivatásának ébredéséről nem sokat tudunk. Talán később nyilvánosságra hozzák naplóját, s ebből nyomon kísérhetjük belső fejlődését. A pozsonyi szemináriumba egyik káplánjuk kísérte be, akit igen szeretett. Ez a pap később káplán- társával együtt kilépett. Bizonyára ez is mély nyomot hagyott a lelkében, s buzdította a teljes hűségre és odaadásra. Szemináriumi évei alatt támadta meg szervezetét a gyógyíthatatlan fehérvérűség. Három évig járt kezelésre a kórházba, beutalóval a Magas-Tátrában is volt. Állapota azonban egyre rosszabbodott. A mit sem sejtő szülők csak akkor szereztek erről tudomást, amikor az utolsó félév elején magas lázzal kórházba került. Kurzustársai nemcsak látogatták, hanem magnóra is vették a febr. 9-én kezdődő előadásokat és bevitték neki, hogy ha közben jobban lesz, tudjon tanulni. Szülők és rokonok, ismerősök, ismeretlenek pedig közben ostromolták a Mindenhatót: engedje meg, hogy tisztalelkű szolgája elérhesse óhajtott célját. Püspöke megértőén fogadta az elöljárók fölterjesztését, s így szétmehetett a meghívó: „örömmel értesítem: a pozsonyi dómban 1981. március 25-én diakónus leszek és 1981. március 26-án az apostolutódnak, dr. Gábris Gyula püs- pökatyámnak kézföltétele által Krisztus papságában részesülök. Első szentmisémet szülővárosomban mutatom be a Mindenhatónak 1981. március 28-én de. 10 órakor." Hallgassuk a szemtanút: „22-én, vasárnap Sanyi már odahaza volt, elkérezkedett a kórházból, gondolom azért, hogy az esperes úrral meg tudja beszélni a szentelés részleteit. Két aranyos nővérke kísérte a kórházból, végig ott voltak mindenütt. 26-án, mikor Pozsonyba mentünk, már lázas volt. A nővérek a szeminárium előtt várták és gyógyszert adtak neki. Nagyon szépen, ment minden, még szép hosszú beszédet is mondott a püspök úrnak, amiben mindent megköszönt mindenkinek. Utána áldást adott a szemináriumban a nővéreknek. Ők azt mondták, sok papszentelés volt már ott, de ilyen még nem. A végén már magas láza volt. Esperes úr vitte haza autóval, de útközben meg kellett állni: hányinger, 40 fokos láz. Esperes úr felhívta a kórházat, másik nővérem a mentőket, s visszavitték Pozsonyba. Úgy kellett bevinni a kórházba. Még 103
