Szolgálat 51. (1981)
Tanulmányok - Szilas László: Egyháztörténelmi meggondolások
teljesen elfelejtené és elveszítené, az végzetes lenne. Nincs olyan ember, aki saját erejéből újra meg tudná találni. Az egyházban egész történelme folyamán élt és ma is él ez a hagyomány. Ahhoz, hogy én ehhez az egyházhoz, az Isten népéhez tartozzam, meg kell lennie bennem a készségnek és akaratnak arra, hogy ezt a hagyományt elfogadjam. Más szóval kifejezve engedelmesnek kell lennem Isten és egyháza iránt. Ehhez a szent hagyományhoz nyitja meg számunkra a kaput az egyháztörténelem. Brox Norbert így fejezte ezt ki: „(Az egyháztörténelem) mutatja a hit így és nem másképp megtett útját, ami a hit és az egyház megértésére és .átvételére' nézve nem lehet többé közömbös“ (Kirchengeschichte heute, 72. o.). A szenthagyományban tehát a „hit útját" mutatja meg az egyháztörténelem. A történelemtudomány módszereivel kutatja például az első egyetemes zsinatok munkáját; honnan, hogyan és miért fogalmazták így a hitvallást, és nem másképp. Hihetetlenül aprólékos munka ez, de feltétlenül szükséges a hit szabatos megértéséhez. Az egyháztörténelemből tudhatjuk meg, hogy minden egyetemes zsinat tanainak megfogalmazásában egy bizonyos irányt vesz fel, és a hit áthagyományozott tartalmát a tévtanokkal szemben meg akarja védeni. Csak a 2. Vatikáni Zsinat tartózkodott kifejezetten ettől a munkamódszertől. A szenthagyomány mellett az egyház megőrzött számos más, tágabb értelemben vett hagyományt, szokást. Ezekben tükröződik az elmúlt korok vallásos élete, lelkisége, liturgiája s egyéb tevékenysége. Az egyházi élet megnyilvánulásainak, jogrendszerének, az egyház parancsainak szükségük van a történelem fényére, mondotta az oratoriánus Thomassin, az egyházjog történetének első mestere. Főleg Közép-Európa egyháztörténelmi kutatásaiban hosszú ideig elhanyagolt terület volt a lelkiség, a keresztények vallásos életének története. Pedig ez igen fontos szempont. Gyorsan változó időkben a népi vallásosság megnyilvánulási formáinak ismerete nagyban hozzásegíthet ahhoz, hogy ne adjunk fel túl gyorsan vallási gyakorlatokat, amelyek nemzedékek lelki életének hordozói voltak. Ezzel persze nem az úgynevezett „hagyományos“ kereszténység védelmére akarunk felszólítani, hanem történelmi ismereten alapuló józan értékelésre. Világos, hogy a tradicionalista magatartás, amely csak a régihez ragaszkodik és minden újat alapjában elvet, nem értette meg soha az egyháztörténelem tanítását. Csak a hit maga változtathatatlan és örök. Megnyilvánulási formái azonban a liturgiában, a hívek vallásos életében változó jellegűek. Az egyház lelkiségének története mutatja nekünk, hogy ezek a lelki gyakorlatok korhoz kötöttek, s ha elmúlóban vannak, nem lehet őket mesterségesen új életre támasztani. A közelmúlt egy példájával szeretném ezt az állítást bemutatni. A Szent Vér tisztelete a középkorban nagyon elterjedt, a vallásosság fő megnyilvánulási formáihoz és a hívek imaéletének központjához tartozott. Az idők folyamán azonban „modernsége“ megszűnt. Megmaradt a litánia és az ünnepnap a liturgikus naptárban. XXIII. János pápa megpróbálta, hogy új életre keltse. Az ünnepnap a liturgikus naptárban és a papi zsolozsmában a legmagasabb fokra került. Ez azonban a Szent Vér tiszteletét nem tette élőbbé. A 7
