Szolgálat 51. (1981)
Az egyház szava - A pápa a japán fiatalok között
Most már rövidebben felelek a többi kérdésre. Az a tény, hogy az emberek testvérek, először is azt jelenti, hogy mindannak ellenére, ami megosztja őket — faj, nyelv, nemzetiség, vallás —, mégis hasonlítanak. Mindegyik ember; mindnyájan emberek. De ezt az elsődleges jelentést ki kell egészíteni a másodikkal. Azokat hívjuk fivéreknek és nővéreknek, akik ugyanazoknak a szülőknek, ugyanannak az édesapának—édesanyának gyermekei. Az emberek Krisztus tanítása szerint (és a legáltalánosabb vallásos érzés szerint is) testvérek, mert Isten az Atyjuk. Krisztus ezt az Isten atyaságáról szőlő igazságot evangéliumának középpontjába állítja. Amikor tanítványai kérik, tanítsa meg őket imádkozni, olyan imát tanít meg velük, amely e szavakkal kezdődik: „Mi Atyánk“ ... (Mt 6,9) Ez az imádság nagyon segít bennünket a felebarát, különösen pedig a körülöttünk levő rosszakaratú emberek szeretetében. Többek között ezt mondjuk benne: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek“ (Mt 6,12). (Talán ennek a találkozásnak a végén majd elmondjuk ezt az imádságot.) Kérdeztetek a zenéről is. Nem tudok játszani semmiféle hangszeren. Sohasem szenteltem magam tevékenyen a művészet e területének. Viszont igen mélyen átélem a zene szépségét, — és nagyon szeretek énekelni. Sok órát töltöttem el (különösen vakáció idején) a fiatalokkal együtt énekelve. És a szünidőmben most is a fiatalok különféle csoportjai jönnek Castel Gandolfóba és énekelnek. Remélem, egy szép napon ti is eljöttök majd ... bár tudom, hogy nagy a távolság! Ami a zene fajtáját illeti, úgy tűnik, különösen mélyen átélem a liturgikus zene (a gregorián!) szépségét, de szeretem a kortárs muzsikát is: például Gershwint, Armstrongot, Taki Rentarót, Toshiro Mayuzumit és másokat. Természetesen közel áll hozzám Chopin vagy Szymanowski (tudom, hogy a varsói X. nemzetközi Chopin-versenyen az egyik első díjazott honfitársatok, Akiko Ebi volt), de Beethoven, Bach és Mozart is, például a ti Seiyi Ozawátok és Jwaki Hirojukitok mesteri előadásában. Minthogy időnk korlátolt, megbocsátjátok, ha tömören próbálok felelni a békét illető igen jelentős kérdéssorra. Annál is inkább, mert a témáról más fontos alkalmakkor is beszélhetek. Japánba jövetelem egyik indítéka az is volt, hogy megállják Hirosimában, az első atombomba felrobbanásának helyén, ami szörnyűséges figyelmeztetés az emberiségnek. Olvasva az anyagot, amit küldetek, megfigyeltem, hogy igen mélyen foglalkoztat benneteket a béke, az igazi béke kérdése; ez helyes és érthető is, főként az 1945-ös tapasztalatok után. Fejtegetéseitekben megjegyzitek, hogy a béke nem támaszkodhatik pusztán „a fegyverkezés egyensúlyára“, nem tételezheti föl az erősek uralmát a gyöngéken, nem haladhat együtt semmiféle parancsuralommal... Az Egyház ugyanígy gondolkodik, és ugyanígy tanít. Megmutatta ezt a II. Vatikáni Zsinat, XXIII. János pápa a „Pacem in terris“ enciklikában, VI. Pál egész fáradhatatlan béketevékenységében, többek között minden évben január 1-ére 64
